Badó Kitti Renáta: Belső hang

Unalmas, monoton órák, percek, létek.
Nem tudom... tán úgy érzem félek.
Szürkén látok,
Már szállni sem szállok.
Volt idő, mikor élve élt bennem minden év,
De most üres minden, már a tenger se kék.
Már a fák is meztelenek, kopár szikla kong a mélyben,
A sellő se táncol már a hold fényében.
A nap se kel már fel, nem érzi értelmét,
Senki se tudja ennek a miértjét.
Lassan a csend is eljön, a zaj továbbáll,
Pillangó hullajtja szárnyait, a madár messze száll.
Lehetetlent kérni nem lehet, a világ tovatűnik.
A megmagyarázhatatlan e földön... az élet... már nem működik.
Nincs probléma, nincs fájdalom, nincs érzelem,
Semmi se lesz már... kihal az értelem.
Puszta, sík föld porzik lábadtól,
Torzult hanggal üvölt a haragtól.
Tönkretettél lépten-nyomon, pusztítottál fent s lent,
Mit magadénak hittél, gondoltál... elment s elveszett.
Szürke a világ, poraim betemetik,
Süvítenek a pusztán, s minden elkárhoztatik.
Állat se jár már erre, a tél se köszönt ránk,
Meleg sincs már, minden semleges... sivár.
Talán újraéled valami, amit úgy hívnak remény,
De akkor is minden oly zord s kemény.
Ott állok a puszta közepén... csendben, egyedül,
Mellőlem minden fény és élet menekül.