Forró éjszakában sétálok
Keblemben izzó szív dobog,
Szemeimben izzó fényként
Parázslanak, csillognak a vágyak.
Lelkem tettre kész,
Tudja mi dolga álmatlan éjszakában,
S éles szemem alig várja,
Hogy belevágjon a végtelen világba.
A nap feltűnik amott a horizonton,
Végtelen utam végén pislákol.
Tudtam, lelki szemeim mindent láttak,
Kiszínezte csak arany leplével a hajnal.
Homályosan forrong a vörös felhő,
S apró szikrákat szór a tenger,
Magasztos tornácán a hegynek
Megjelenni látszik az örök fény.
Izzadok. Fejtetőmet megrohamozza
Valami új, valami idegen.
Szememet bántja ez a kínzó sugár,
A tárgyak színe élesen fakó. Érzem, vakulok.
Utamat szürkén nyüzsgő, fürgén nyugvó,
Fénylő sírrá teszi a világos.
Előttem tömegével jelennek meg,
S lábam köré tekerednek a gazvirágok.
Hátamat szurkálja a Nap,
A hegyvidéket izzó vulkánná tevé,
Előttem megannyi ismeretlen ösvény,
Nem tudom honnan jöttem, hol vagyok és hová tartok.
Szívemből kiszívja a fényt,
Mint vértől parázsló kard a csatában,
És szorítja össze, egyre csak össze
Míg végleg megszorul az, a Nap.
És ismét eljön a színek korszaka,
Táncra hívja a vörös a feketét,
A fénytől megbotolva, fáradtan
Haladok, de nem tudom miért, s hova.
A hegyet nem látom,
Szememben fekete folt, mint aki Napba nézett,
Az utamról rég letértem már,
S nem bánom már, hová jutok.
Leszáll a sötét a tájra,
Szívemből elszáll minden erő,
Minden földi vágy. Szemeim lecsukódnak,
Csak állni, csak állni már.
Midőn első csillag megjelenik az égen,
Lábaim erőt vesztve csuklanak az úton.
Szívem ver egy utolsót, egy nagyot, egy keserveset,
S vér helyett sár kering az artériákon.
Szemeimből utolsó könny a tengerbe hull
Tajtékos homlokom előtt felizzani látszik a világ,
Lelkem felhevül, aranysárgává teszi az álmot,
Ím visszatértem oda, hol elkezdtem utam.
Testem a földbe süpped az éj leple alatt,
Keblemen egy ifjú talp tapos.
Szíve lázong a színektől mi elméjét bolondítja,
Majd ismét kiköltözik a véres Nap a horizontra.
0 Megjegyzések