Nonstop – ÉLŐ HAL - Kritika

Magyar nyelven két szóban, mindössze hat betű segítségével aligha lehetséges sűrítettebb tartalmakat hírül adni, mint Lackfi János terjedelmes verseskötetének többjelentésű címe teszi. A gyűjtemény nem vonzza a túlzó fok nagy szavait, ám tere mégis a lét univerzum-medencéje. KRITIKA

 

Persze jó költő nemigen adhatja alább, de ama medence lehet csupán egy kád, vagy akár egy csap vízcsepegése. A példákat nem légből-létből kapdossuk, hanem a Helikonnál megjelent könyvből (pl. Ukrán csap). Lackfi Jánosnak ez az összeállítása a vállalt végletességek tárháza. Csillag és csillagpor; a mindenség, ahogy tágul, ahogy szűkül. A kötet karakterét (más típusú, koncepciójú lírai jelentkezések lassan két évtizedes sorát követően) nyilván a költői műhelyben felhalmozódott anyag, s hozzá a szerkesztői garabonciásság szabta meg. E tartalmi-formai változatosság, kiterjedtség tagadhatatlanul eredményez sokféle vegyességet is, ám a struktúra, a kilenc ciklus mindezt elbírja.

Nincs tárgy, téma, amely Lackfi kezén ne akarna verssé válni, s nincs pillanat, amelyet a tehetség nem tudna alkalommá fényesíteni. A versfa-természet (vagy általánosabban: az irodalomnak való elköteleződés: teremtésvágy, hit, szolgálat, játék, munka, ingyenmunka együtt) magyarázza a matéria (Versek 2004–2010), a poéta által a hátsó borító röpke üzenetében meg is fejtett című itt-ott, tól-ig, fenn-lenn portya dimenzióit. A ceruza mindig kihegyezve. A versírás nonstop jellege megköveteli, hogy a munkadarabok főleg két alapvető fázison essenek át: a mitologizálás vagy a demitologizálás fázisán. A gyűjtemény azért (sem) esik elemeire, mert a költemények – egyéb, szakmailag bravúros fogások sokasága mellett – a szellemi térkeresés, térfoglalás e két iránya közül az egyiket (vagy akár egyszerre mindkettőt) magukénak tudják. Legyen bármekkora a horderőben mutatkozó, alaki, tónusbeli különbözés, termetre – jelen sorok írójának olvasata szerint – a mitologizálás és demitologizálás szép glédájába állnak a Lackfi-versek.

Az előbbi eljárás magosság/mélység/végtelenség-képzeteket keltő példája a tudat által felnagyított ház dalban elbeszélt balladácskája, a Felső világ: „A padláson éjjel fiam feje felett / Sertepertélve futkosnak az egerek // Lábuk a fafödémet karistolja / Később lovak vágtatnak dobogva // Szarvas szökell át nyomában kutyafalka / S mikor a hajtók csörtetése elhalna // Kotyogni kezd a padlástér a bálnák / Testrakományukat rajta áthimbálják…” Teremtéstörténetek, eredetmondák bomlanak ki – valaki másnak az álomi hallucinációit megköltve. A Hajdu-tánc viszont, a márkanév révén, lefelé stilizál egy történelmi mitologémát és művészeti hagyományt. „Magányos fürdőszobában / árva Hajdu áll magában, / s lomhán a ruha-tehertül / napi kétszer táncra perdül…” – kezdi a mosógép-poézis első szakasza, hogy a második viszont majdhogynem egy görög hérosz nevével akarjon kontrázni: „Lett másik Energomatunk, / mit egy költözésből kaptunk: / táncolhatnak végre párban, / döngve, életre-halálra!” Ugyanakkor – s ezzel a kötetkomponálás összetett jellegére is utalunk – e virgonc ugrósra rögtön a Holtak a mosógépben következik, „A halottak a mosógépbe mennek”, az „egyre vadabb a tengermélyi torna” víziós absztrakciójával. Az Ó, a finnek s még sok vers-társ önmagában Janus-arcú.

A nonstop költő – a tőle sem idegen lúdiumok egyikével: anagrammával élve – mindig pontos; ha túlhabzik a kedve, ponntos. A nullától huszonnégy óráig felíjzott versrekészség produktumait (ismét játékosan) 0-tól 24-ig osztályozva szinte valamennyit a 16 és 22 közötti skálán helyezném el. Legkevesebbre – de így sem kevésre – az epikus vonatkozásaikat fitogtató, hosszú soros szabad verseket és egyes szösszeneteket taksálva, legtöbbre az olyan, egy-két szó nyomán felismerhető-megszerethető Lackfi-opusokat tartva, mint a Babzsák, a Mária-tér blues, az Izzó korong, s a Variációk anyanyelvre századok hangján, mely már nő át a 23-ba, 24-be. Ha párhuzamokat keresnék e lírai megszólalástípus(ok)ra, északkeletről Kovács András Ferencet említeném (a „minden eladó” nagyszabású KAFka-ságait, a talentummal takarékoskodni soha nem igyekvő Ver(s)KA(u)F-ot, délnyugatról Tóth Krisztina vers-varázsboltját, versvarázs-boltját.

A részben alkalmi költészet kiválóan megáll a maradandónak ígérkező művek mellett, s alkalmazott líraként is tökéletesen szolgál. A Véletlen („kukisali parival / az étrendem / szoli moci tekila / az én trendem…”) a bizarr-idiotisztikus, a kicsinyítéssel nyelv-trónfosztó – s mégis nyelv-koronázó – 21. századi magyar közbeszéd, sms-ező nyelvhasználat sanzonosan közismert, közkedvelt mondókája-dúdolója lett, s máshonnét a strandroki, lavzjú és társai sem kopnak ki az édesanyanyelvészkedés nagyítója alól.

Talán nem tévedés azt gondolni: amennyiben a páratlan, sok műfajú munkatempó megengedi, néhány szöveghez érdemes lesz egyszer korrekciós, tökéletesítő szándékkal visszatérni. Ilyen például a Miatyánk-parafrázis, mely rímbokros fohász-szakaszai felett a Magán címet viseli, s már ebben a kidolgozottságában is tanúsítja, hogy a Lackfi-líra – köz.

Szerző:
Tarján Tamás