Barátom halálhíre nem rázott meg különösképpen. Már tíz éve,
hogy elment, egy hatalmas bőröndöt hagyott rám, hogy vigyázzak rá
visszaérkezéséig. Azt hiszem, nincs értelme tovább őrizgetnem. Rokonai, utódai híján a szemétdombnak ajándékozom. Vajon mi lehet benne?
Jó ideje foglalkoztat a dolog. Itt ez a bőrönd. Nem túl nehéz, de nem is
könnyű. Megrázni nem merem, bár hallom, hogy apró kacatok csúszkálnak
belsejében. És persze
másokat is ugyanúgy izgat ez a dolog, mint engem, ha nem jobban. Itt
járkálnak körülöttem. A nagyja angyalruhába öltözve, pedig nem is
angyalok. Integetnek, mutogatnak kezeikkel, pedig szárnyuk sincsen, nem
tudnak elrepülni.
Még mindig tisztán emlékszem a napra, amikor elment ez a barátom. Ide,
az új lakhelyemre is akkor költöztem. Szép tágas szobák, minden évben
gondosan kimeszelik a falakat. Nem tart sokáig, csak pár óra és kész
mindenkié. Addig mi a többiekkel kint vagyunk az épület előtti parkban.
Ezt nem szeretem annyira, mert sohasem rajongtam igazán a nagy
tömegért, a sok idióta ember közelségéért. Pedig ilyenkor az egész tömb kint kóvályog.
Ez a bőrönd volt az egyetlen dolog, amit költözködéskor magammal hoztam. Nem pakoltam bele semmit, hiszen kinyitni se mertem.
Az első év volt a legnehezebb. Egyszerűen senkinek sem fért a fejébe,
hogy miért nem nyitom ki. Akárcsak szomszédaim, ezek az angyalruhások is
folyton-folyvást kíváncsiskodtak. Illetve kezdetben kötekedtek. Hiszen
ott a szekrényem, nyugodtan rakodjak ki belé. Még mit nem!
Nem egyszer arra ébredtem fel éjjel, hogy itt susmorogtak körülöttem.
Vagy a bőröndöt lesték némán, vagy a bőrönd zárjának kulcsa után
kutattak. Volt úgy, hogy már majdnem kinyitották, mert elbóbiskoltam, és megkaparintották a kulcsot.
Értitek ezt? Én magam nem merek hozzányúlni, nehogy bármiképpen is megsértsem barátom emlékét. Erre meg ezek a suttyók…!
Végül arra az elhatározásra jutottam, hogy a kulcsnak mégiscsak testem
közelében lesz a legjobb helye. Meg kell próbálnom valahogy eggyé válnom
ezzel a kis fémdarabbal.
Ennek érdekében szereztem egy éles pengét, bicepszem alatt felvágtam a
bőrt, a kulcsot ráhelyeztem, belenyomtam a sebbe, majd az egészet gézzel átkötöttem. Mire begyógyult, minden úgy lett, ahogy elterveztem. A bőr átnőtt a kulcs fölött, és az szó szerint belenőtt a testembe. Na, most lopjátok el nagyokosok! A titok „nyitja” végleg a részemmé vált.
Nem is kell mondanom, hogy mennyire rosszallóan nézték ezt a többiek. Az
angyalok viselték a legnehezebben. Sorra jártak hozzám, kerülgettek,
fényképeztek, jegyzeteket írkodtak. Fogalmam sem volt, hogy mit akarnak
lejegyezni, vagy mi ilyen hihetetlen a számukra. Egyszerűen ez az én
kulcsom, az én bőröndöm. Talán csak levelet körmöltek szeretteiknek, és fontos
volt élőben látniuk, hogy még hihetőbben tudják elmesélni. Nem tudom a
helyes választ, bár őszintén szólva sosem érdekelt annyira, hogy
megkérdezzem tőlük, mi bajuk, mi a kínjuk. Legalább addig sem voltam
egyedül, és látszólag hirtelen elég sok barátom lett.
Ez ment évekig. Bevallom, mostanra már eléggé idegesít a dolog. Nem csak
a bőrönd felől kérdezgetnek, azt sem értik, miért kellett magamba
varrni a kulcsot. Közel tíz éve így megy ez nap, mind nap. Talán véget
kellene vetnem már ennek az egésznek?
Talán a barátom sem bánná, ha egy pillanatra megkukkantanám? Valószínű,
hogy ezzel vissza tudnám idézni azokat a gyönyörű napokat, amikor még
itt volt velem. Olyan lenne, mint régen. Szívem-lelkem is egyre inkább
ezt kívánja…
*
„Ez is csak egy zizzent agyú, visszaeső bolond junkie volt!” – jegyezte
meg félhangosan Oszvald doktor úr, ahogy K. aktáját végleg lezárta.
Szobájában a bőröndöt nyitva találták, a bőrönd zárjában kulcs
figyegett. A földön átlátszós szikszalagcafatkák, bal kezén a maradék,
miután letépte magáról. Érdekes volt, ahogy nemrégiben magára szalagozta
a kulcsot. Mindenkinek arról beszélt, hogy részévé tette.
Az intézetben mindenki tudta, még az ápoltak is, hogy K. súlyos skizofréniában szenvedett, egészen addig a pillanatig, amíg be nem hozták. Tíz év telt el, és senki
sem értette, hogy miért tűnt el olyan hirtelen minden erre utaló jel.
Ezért nem is merték kiengedni, nehogy betegsége kiújuljon. Legjobban
mégis a bőröndöt furcsállták. K. halálával persze összeállt a kép.
A nyitott bőröndben semmi egyéb nem volt, mint egy üres zacskó, egy megégetett kiskanál és egy
doboz gyufa. A fecskendő még ott lógott K. kezéből. Talán ő is csak az
utolsó pillanatban értette meg, hogy barátja, aki tíz éve ment el, saját
önmaga heroinkedvelő énje volt. Annak szükséges tartozékait zárta
bőröndbe, tudatalattija vigyázott rá egészen az utolsó éjszakáig.
0 Megjegyzések