Csaplár Vilmos: A magyarok
Ingoványos talajra téved a mindenkori kortárs alkotó, amikor művében (legyen az szépprózai szöveg, vers, esszé, tárca stb.) választ kíván adni a sokszor, sokféleképpen feltett, de – talán költői jellegéből következően – soha megnyugtatóan meg nem válaszolt „milyenek a magyarok?” kérdésre.
A hazai irodalomtörténeti hagyomány alapjainak ismeretében tudhatjuk, hogy az efféle művészi (ön)vizsgálatot általában nem a fennálló viszonyokkal való maradéktalan elégedettség hívja elő, sőt: ha csak a legismertebbekből szemezgetünk, rögtön eszünkbe juthat Berzsenyi ódájának „rút, sybarita váz” szószerkezete, Petőfi versének „Szégyenlenem kell, hogy magyar vagyok!” sora, Ady magyar Ugarja, és még hosszan sorolhatnánk a hasonló, nem kifejezetten hízelgő irodalmi magyarság-jellemzéseket. A huszadik század végére szinte teljesen megszűnt (manapság azonban újra éledezni látszó) írószerep, amely a képviseletiséget jelölte meg a literátus réteg legfontosabb feladataként, éppen a konstruktív kritikai gondolkodás életben tartása végett vált fontos részévé a hazai humán kultúrának.
Mindezzel együtt is a saját népét akár versben, akár prózában, akár újságcikkben, akár egyéb műfajú szövegben ostorozó értelmiségi jellemzően nem tudja belopni magát saját kora széles közönségének szívébe, aminek okai a hagyományosan megosztott politikai közgondolkodástól kezdve az önkritikára való képtelenségünkön keresztül az adott mű túlzásba vitt, szerencsétlen állításaiig számos körülményben kereshetők. Kertész Ákos nagy felháborodást keltő írása és a megjelenését követő eseménylánc ékes bizonyítéka lehet annak, hogy nemzeti identitásunk felülvizsgálata továbbra is igen fontos, széles társadalmi rétegeket megmozgató problémája a magyar közéletnek – így történhetett meg az is, hogy a sokat kárhoztatott nyílt levél (akár jogosan, akár jogtalanul) ilyen rendkívüli ellenállásba ütközött.
Csaplár Vilmos tavaly év végén megjelent, A magyarok című nagyesszéje a fent felvázolt körülmények ismeretében tehát kifejezetten vakmerő és még annál is aktuálisabb vállalkozásnak tetszhet az olvasó számára. A magyar sorstörténet nagyon is jellemző szakaszait szatirikus regény formájában ábrázoló Igazságos Kádár János és Hitler lánya után Csaplár ezúttal a fabuláló elbeszélő szerepéből kilépve, „egyenesben” osztja meg véleményét történelmünk döntő mozzanatairól, amelyek szerinte a jelenlegi állapotába juttatták egykor virágzó nemzetünket. A kötet alcímében szereplő időtartam-meghatározás – Az államalapítástól a 2010-es választásokig – egyidejűleg több olvasói implikációt is felébreszthet. Egyrészt (ahogy Gács Anna is megjegyezte ÉS-beli kritikájában) elismeréssel adózhatunk a szerző vagányságának, amiért nem átallott alig kétszáz oldalas könyve élére egy több mint ezer év áttekintését ígérő címet illeszteni; másrészt jogosan várhatunk el tőle egyfajta globális elméletet, amely megteremti az átjárhatóságot a történetileg feltűnően széles(nek láttatni kívánt) anyagban; harmadrészt pedig a vizsgált idősávot lezáró dátum kijelölése tűnhet különösen érdekfeszítőnek. Kénytelenek vagyunk azonban előrebocsátani, hogy a szokatlanul sokat ígérő cím közel sem rejt magában akkora revelációt, mint amire a szerző korábbi műveit ismerő olvasó okkal számíthatna.
A hazai irodalomtörténeti hagyomány alapjainak ismeretében tudhatjuk, hogy az efféle művészi (ön)vizsgálatot általában nem a fennálló viszonyokkal való maradéktalan elégedettség hívja elő, sőt: ha csak a legismertebbekből szemezgetünk, rögtön eszünkbe juthat Berzsenyi ódájának „rút, sybarita váz” szószerkezete, Petőfi versének „Szégyenlenem kell, hogy magyar vagyok!” sora, Ady magyar Ugarja, és még hosszan sorolhatnánk a hasonló, nem kifejezetten hízelgő irodalmi magyarság-jellemzéseket. A huszadik század végére szinte teljesen megszűnt (manapság azonban újra éledezni látszó) írószerep, amely a képviseletiséget jelölte meg a literátus réteg legfontosabb feladataként, éppen a konstruktív kritikai gondolkodás életben tartása végett vált fontos részévé a hazai humán kultúrának.
Mindezzel együtt is a saját népét akár versben, akár prózában, akár újságcikkben, akár egyéb műfajú szövegben ostorozó értelmiségi jellemzően nem tudja belopni magát saját kora széles közönségének szívébe, aminek okai a hagyományosan megosztott politikai közgondolkodástól kezdve az önkritikára való képtelenségünkön keresztül az adott mű túlzásba vitt, szerencsétlen állításaiig számos körülményben kereshetők. Kertész Ákos nagy felháborodást keltő írása és a megjelenését követő eseménylánc ékes bizonyítéka lehet annak, hogy nemzeti identitásunk felülvizsgálata továbbra is igen fontos, széles társadalmi rétegeket megmozgató problémája a magyar közéletnek – így történhetett meg az is, hogy a sokat kárhoztatott nyílt levél (akár jogosan, akár jogtalanul) ilyen rendkívüli ellenállásba ütközött.
Csaplár Vilmos tavaly év végén megjelent, A magyarok című nagyesszéje a fent felvázolt körülmények ismeretében tehát kifejezetten vakmerő és még annál is aktuálisabb vállalkozásnak tetszhet az olvasó számára. A magyar sorstörténet nagyon is jellemző szakaszait szatirikus regény formájában ábrázoló Igazságos Kádár János és Hitler lánya után Csaplár ezúttal a fabuláló elbeszélő szerepéből kilépve, „egyenesben” osztja meg véleményét történelmünk döntő mozzanatairól, amelyek szerinte a jelenlegi állapotába juttatták egykor virágzó nemzetünket. A kötet alcímében szereplő időtartam-meghatározás – Az államalapítástól a 2010-es választásokig – egyidejűleg több olvasói implikációt is felébreszthet. Egyrészt (ahogy Gács Anna is megjegyezte ÉS-beli kritikájában) elismeréssel adózhatunk a szerző vagányságának, amiért nem átallott alig kétszáz oldalas könyve élére egy több mint ezer év áttekintését ígérő címet illeszteni; másrészt jogosan várhatunk el tőle egyfajta globális elméletet, amely megteremti az átjárhatóságot a történetileg feltűnően széles(nek láttatni kívánt) anyagban; harmadrészt pedig a vizsgált idősávot lezáró dátum kijelölése tűnhet különösen érdekfeszítőnek. Kénytelenek vagyunk azonban előrebocsátani, hogy a szokatlanul sokat ígérő cím közel sem rejt magában akkora revelációt, mint amire a szerző korábbi műveit ismerő olvasó okkal számíthatna.
Erős csúsztatásnak bizonyul ugyanis az a kitétel, miszerint a szöveg a kezdetektől követné nyomon a magyarság mentalitástörténetét: Babitsot idézve azt is mondhatnánk, a szerző a mindenség versbe (esszébe) vétele helyett „tovább magánál nem jutott”, hiszen a könyv körülbelül 80 százalékát a pártállami évtizedek (vagyis az 1948 és 1990 közötti korszak, azaz Csaplár gyermek- és ifjúkora történelmének) ismertetése és elemzése teszi ki. Ez persze önmagában nem lenne megbocsáthatatlan bűn, ám (hogy ismét gondolatmenetünk elébe vágjunk) minden erőfeszítés ellenére e korszakok vizsgálata sem rajzol ki különösebben koherens képet legújabb kori históriánk alakulásáról, vagyis éppen az esszé esszészerűsége kerül veszélybe az összetartó gondolatmenet látható hiánya miatt. Az író mentségére szolgálhat a bevezetőben megfogalmazott önvallomás, amely éppen a valóságot leegyszerűsítve láttató (szerinte a szocializmus évtizedeinek gondolkodásában gyökeredző) történelmi teleológia létét kérdőjelezi meg: „A [történelmi végcél] lényege az volt, hogy majd egyszer minden jó lesz, és az emberek boldogan fognak élni. Úgy, ahogy mindenki szeretné. Egyszer majd mindenki annyit dolgozik, amennyit akar, cserébe minden igényét kielégítő mennyiségű javakat kaphat. […] Az én szempontomból ez azért volt fontos, mert fölerősítette bennem, hogy van végcél. […] Életem során fokozatosan kerültem (kerülök) ki a szocializmus fölfokozta, ősi naivitásból, melyet egyébként a nyugat kapitalizmusa is sugalmaz, amikor azt mondja, hogy te vagy az egyetlen, a te boldogságod a világ célja, és egyszer majd minden hol a földön jólét köszönt be” (7−8.).
Ily módon tehát a bevezető gondolatok előrebocsátják, hogy fölösleges is lenne bármiféle szabály- vagy szükségszerűséget felfedezni nemzeti sorsunk alakulásában, ami teljesen elfogadható álláspont – ám a szövegben alapul vett elméleti apparátus alkalmazása mintha ellentmondana ennek a felismerésnek. A Kornai János közgazdász munkái alapján kigondolt fogalomrendszer ugyanis, amely a civilizációk kialakulását és fejlődését az evolúciós folyamat részének, „reflektív mutációjának” tekinti, éppen az egyes közösségek, nemzeti tudatok „genetikus” meghatározottságának tételezése okán tűnik némiképp előre determináló jellegűnek. A Kornai-féle genetikai kód-elmélet és a magyar sorstörténet (illetve inkább annak egy a szerző által kiemelt szakaszának) esszében való összekapcsolása izgalmas felismerésekkel kecsegtet, ám érzésünk szerint az újszerű elgondolás és a történeti példák összeillesztése – ahogy a száraz teóriát a gyakorlatban érvényesíteni akaró kísérletek esetében oly sokszor – nem elég magától értetődő.
A három részre tagolt nagyesszé első fejezetében a rövid elméleti megalapozás után – amely a fent említett evolúciós szimbolikát vezeti fel – egy huszáros vágással máris 1956-ban találjuk magunkat. A szerző Pongrátz Gergely Corvin köz című emlékiratából, valamint Eörsi László Corvinisták című könyvéből idéz hosszú passzusokat, hogy néhány lappal arrébb eljusson az 1848-as és az 1956-os forradalmak között húzódó rendszertani kapcsolatok elemzéséhez. „Az élőlény olyan valami, amit ha meglöknek, nem biztos, hogy odébb mozdul, lehet, hogy ellenszegül. […] A történelem tanúsága szerint létezik egy »munkamegosztás«, bizonyos embertársaink csoportjaiban időről-időre megjelenik egy viselkedési forma, és miközben a mindenkori többség otthon ül, őbennük valamilyen erősebb motívum kikapcsolja a létfenntartási ösztönt. […] Az egymással az altruizmus alapján kooperáló egyedek még csak nem is parancsra, mint a katonák, hanem saját elhatározásból fölkínálják az életüket a többiekkel közös célért” (17−18.). Csaplár továbbgondolt genetikai kód-értelmezése szerint tehát lineáris teleológia helyett egyfajta ciklikusság jellemzi a magyar történelmet, amelyben az időnként „kitörő energiák” (68.) tagolják a nyugodt időszakokat.
Ily módon tehát a bevezető gondolatok előrebocsátják, hogy fölösleges is lenne bármiféle szabály- vagy szükségszerűséget felfedezni nemzeti sorsunk alakulásában, ami teljesen elfogadható álláspont – ám a szövegben alapul vett elméleti apparátus alkalmazása mintha ellentmondana ennek a felismerésnek. A Kornai János közgazdász munkái alapján kigondolt fogalomrendszer ugyanis, amely a civilizációk kialakulását és fejlődését az evolúciós folyamat részének, „reflektív mutációjának” tekinti, éppen az egyes közösségek, nemzeti tudatok „genetikus” meghatározottságának tételezése okán tűnik némiképp előre determináló jellegűnek. A Kornai-féle genetikai kód-elmélet és a magyar sorstörténet (illetve inkább annak egy a szerző által kiemelt szakaszának) esszében való összekapcsolása izgalmas felismerésekkel kecsegtet, ám érzésünk szerint az újszerű elgondolás és a történeti példák összeillesztése – ahogy a száraz teóriát a gyakorlatban érvényesíteni akaró kísérletek esetében oly sokszor – nem elég magától értetődő.
A három részre tagolt nagyesszé első fejezetében a rövid elméleti megalapozás után – amely a fent említett evolúciós szimbolikát vezeti fel – egy huszáros vágással máris 1956-ban találjuk magunkat. A szerző Pongrátz Gergely Corvin köz című emlékiratából, valamint Eörsi László Corvinisták című könyvéből idéz hosszú passzusokat, hogy néhány lappal arrébb eljusson az 1848-as és az 1956-os forradalmak között húzódó rendszertani kapcsolatok elemzéséhez. „Az élőlény olyan valami, amit ha meglöknek, nem biztos, hogy odébb mozdul, lehet, hogy ellenszegül. […] A történelem tanúsága szerint létezik egy »munkamegosztás«, bizonyos embertársaink csoportjaiban időről-időre megjelenik egy viselkedési forma, és miközben a mindenkori többség otthon ül, őbennük valamilyen erősebb motívum kikapcsolja a létfenntartási ösztönt. […] Az egymással az altruizmus alapján kooperáló egyedek még csak nem is parancsra, mint a katonák, hanem saját elhatározásból fölkínálják az életüket a többiekkel közös célért” (17−18.). Csaplár továbbgondolt genetikai kód-értelmezése szerint tehát lineáris teleológia helyett egyfajta ciklikusság jellemzi a magyar történelmet, amelyben az időnként „kitörő energiák” (68.) tagolják a nyugodt időszakokat.
Nem ejtettünk idáig szót a mű másik központi, Richard Dawkinstól vett fogalmáról, amely bár explicit módon csak a második fejezet végén bukkan fel, a teljes szöveg gondolkodásmódját meghatározza. „A gén és a mimézis szavakból alkotott mém mint fogalom, annak fölismeréseként jött létre, hogy az emberi agy kifejlődésével új evolúciós folyamat jelent meg. A mémek tudati, szellemi, kulturális gének” (111.). A mémek a szerző gondolkodásában afféle előre programozott sémák, amelyek egy-egy közösség, gondolatrendszer fejlődésének útját szabják meg. Így például az „eredeti” magyar memetikai kód Csaplár szerint Szent István idején alakult ki, amikor eleink önálló döntések sorozata folytán a nyugati kereszténységhez, ily módon pedig a Nyugat kultúrájához kívántak csatlakozni. Fejlődésünket ilyenformán a nyugati civilizáció alakulástörténete kellett volna, hogy befolyásolja, történelmünk zavaros időszakai során azonban új és új mémek hatása alá kerültünk – például a török hódoltság, a Habsburgok uralma vagy a szovjet megszállás idején. A magyarok ennek a folyamatnak az utolsó szakaszát mutatja be igazán részletesen: az 1956-tal való indítás tehát nem véletlen, hiszen Csaplár memetikai kódunk szükségszerű felszínre törését látja az októberi eseményekben.
A mű második része a forradalom utáni konszolidáció éveitől a rendszerváltozásig követi nemzeti génállományunk „reflektív mutációit”, vagyis a Kádár-rendszerről kíván árnyalt képet alkotni. A szöveg egyensúlya azonban felborul ezeken az oldalakon, hiszen – a vezérgondolattól több ponton elszakadva – történelmi esszé helyett egyes részterületek szakirodalmának egyszerű felmondását kapjuk. Így például a kései Kádár-korszak gmk-iról vagy az USA hidegháborús stratégiájáról olvashatunk hosszú, sűrű hivatkozásokkal megtámogatott szövegrészeket, amelyek (önmagukban vett érdekességükön túl) semmit nem tesznek hozzá a gondolatmenet gerincéhez. Ráadásul az egyes témák meglehetősen hektikusan váltják egymást: amikor már azt hinnénk, hogy túl vagyunk a második világháború vagy a ’48-as forradalom kitárgyalásán, egy-egy hirtelen ugrással ismét visszalépünk az időrendben a már vizsgált korszakokhoz, hogy aztán pár bekezdéssel arrébb újra visszatérjünk az aktuális eszmefuttatáshoz. A könyv szerkezete ennek következtében kissé átgondolatlannak tűnik, amelyet a nem kellőképpen reflektált gén-, mém- stb. elméletek még inkább zavarossá tesznek.
Valószínűleg nem tévedünk túl nagyot, ha azt állítjuk, hogy leginkább az 1990 és 2010 közötti eseményekről szóló befejező szakasznak köszönhető a teljes mű megszületése, hiszen az alcím 2010-es dátummegjelölése valamiféle markáns aktuálpolitikai állásfoglalást sejtethet a könyvet megvásárló érdeklődő számára. Ez az elvárásunk részben teljesül is: Csaplár Antall Józseftől a második Orbán-kormányig a hazai közélet számos meghatározó figurájáról leszedi a keresztvizet, s egy a magyar nép (általa eddig egyébként egyáltalán nem említett) genetikai kódjának, a tradicionális nemzeti megosztottságnak tulajdonítja az elmúlt évek társadalmi-politikai kudarcsorozatát. Némi hiányérzetet vált azonban ki, hogy a szerző mindvégig vonakodik nevükön nevezni a politikai színtér vizsgált szereplőit. Természetesen ettől még nem szenved csorbát a mű hitelessége, hiszen mindvégig tudjuk, hogy az adott szövegrészben épp kiről van szó, de pont ezért fölöslegesnek tűnik a személynevek tabuként való kezelése – annál is inkább, hiszen a korábbi fejezetekre nem volt jellemző az efféle óvatoskodás. (Arról pedig nem is beszélve, hogy ez a megoldás jócskán lecsökkenti a könyv szavatossági idejét, hiszen elképzelhető, hogy néhány éven belül a fiatal olvasóknak fogalmuk sem lesz arról, hogy éppen kikre vonatkoznak a mű kritikus megjegyzései.)
Csaplár Vilmos sokakhoz hasonlóan egy korszak lezárultát látja a 2010-es választásokban, ez indokolhatja, hogy szélesebb történeti kontextusba kívánja helyezni a kortárs közéleti folyamatok értelmezését. Üdvözlendő, hogy ennyire aktuális problémát választott esszéje témájául, ám nem lehet nem észrevennünk, hogy A magyarok éppen az „up-to-date”-ség érdekében kényszerült igen sok kompromisszumra. Ilyen például a helyenként aránytalan kötetszerkezet, de ide sorolható a zavaróan sok helyesírási hiba is: nagybetűvel írt „Kiegyezés”, „Reformkor”, „Felvilágosodás”, „Antant”; betűszóként lejegyzett „FIDESZ”; „Eötvös Lóránt (!) Tudományegyetem” és még sorolhatnánk (tegyük azért hozzá: a helyesírást érintő hiányosságokért nemcsak a szerzőt terheli felelősség). Az utolsó oldal tanúsága szerint Csaplár Vilmos 2011 szeptemberében tett pontot műve végére, a kész könyv pedig ősz végén már a boltok polcara került. Valamivel hosszabb átfutási idővel, több ráfordítással, utómunkával egészen biztosan jobbá válhatott volna ez az önmagában sem értéktelen esszé. Így viszont inkább csak az aktualitását üdvözölhetjük.
Csaplár Vilmos: A magyarok, Kalligram, Pozsony, 2011.
A mű második része a forradalom utáni konszolidáció éveitől a rendszerváltozásig követi nemzeti génállományunk „reflektív mutációit”, vagyis a Kádár-rendszerről kíván árnyalt képet alkotni. A szöveg egyensúlya azonban felborul ezeken az oldalakon, hiszen – a vezérgondolattól több ponton elszakadva – történelmi esszé helyett egyes részterületek szakirodalmának egyszerű felmondását kapjuk. Így például a kései Kádár-korszak gmk-iról vagy az USA hidegháborús stratégiájáról olvashatunk hosszú, sűrű hivatkozásokkal megtámogatott szövegrészeket, amelyek (önmagukban vett érdekességükön túl) semmit nem tesznek hozzá a gondolatmenet gerincéhez. Ráadásul az egyes témák meglehetősen hektikusan váltják egymást: amikor már azt hinnénk, hogy túl vagyunk a második világháború vagy a ’48-as forradalom kitárgyalásán, egy-egy hirtelen ugrással ismét visszalépünk az időrendben a már vizsgált korszakokhoz, hogy aztán pár bekezdéssel arrébb újra visszatérjünk az aktuális eszmefuttatáshoz. A könyv szerkezete ennek következtében kissé átgondolatlannak tűnik, amelyet a nem kellőképpen reflektált gén-, mém- stb. elméletek még inkább zavarossá tesznek.
Valószínűleg nem tévedünk túl nagyot, ha azt állítjuk, hogy leginkább az 1990 és 2010 közötti eseményekről szóló befejező szakasznak köszönhető a teljes mű megszületése, hiszen az alcím 2010-es dátummegjelölése valamiféle markáns aktuálpolitikai állásfoglalást sejtethet a könyvet megvásárló érdeklődő számára. Ez az elvárásunk részben teljesül is: Csaplár Antall Józseftől a második Orbán-kormányig a hazai közélet számos meghatározó figurájáról leszedi a keresztvizet, s egy a magyar nép (általa eddig egyébként egyáltalán nem említett) genetikai kódjának, a tradicionális nemzeti megosztottságnak tulajdonítja az elmúlt évek társadalmi-politikai kudarcsorozatát. Némi hiányérzetet vált azonban ki, hogy a szerző mindvégig vonakodik nevükön nevezni a politikai színtér vizsgált szereplőit. Természetesen ettől még nem szenved csorbát a mű hitelessége, hiszen mindvégig tudjuk, hogy az adott szövegrészben épp kiről van szó, de pont ezért fölöslegesnek tűnik a személynevek tabuként való kezelése – annál is inkább, hiszen a korábbi fejezetekre nem volt jellemző az efféle óvatoskodás. (Arról pedig nem is beszélve, hogy ez a megoldás jócskán lecsökkenti a könyv szavatossági idejét, hiszen elképzelhető, hogy néhány éven belül a fiatal olvasóknak fogalmuk sem lesz arról, hogy éppen kikre vonatkoznak a mű kritikus megjegyzései.)
Csaplár Vilmos sokakhoz hasonlóan egy korszak lezárultát látja a 2010-es választásokban, ez indokolhatja, hogy szélesebb történeti kontextusba kívánja helyezni a kortárs közéleti folyamatok értelmezését. Üdvözlendő, hogy ennyire aktuális problémát választott esszéje témájául, ám nem lehet nem észrevennünk, hogy A magyarok éppen az „up-to-date”-ség érdekében kényszerült igen sok kompromisszumra. Ilyen például a helyenként aránytalan kötetszerkezet, de ide sorolható a zavaróan sok helyesírási hiba is: nagybetűvel írt „Kiegyezés”, „Reformkor”, „Felvilágosodás”, „Antant”; betűszóként lejegyzett „FIDESZ”; „Eötvös Lóránt (!) Tudományegyetem” és még sorolhatnánk (tegyük azért hozzá: a helyesírást érintő hiányosságokért nemcsak a szerzőt terheli felelősség). Az utolsó oldal tanúsága szerint Csaplár Vilmos 2011 szeptemberében tett pontot műve végére, a kész könyv pedig ősz végén már a boltok polcara került. Valamivel hosszabb átfutási idővel, több ráfordítással, utómunkával egészen biztosan jobbá válhatott volna ez az önmagában sem értéktelen esszé. Így viszont inkább csak az aktualitását üdvözölhetjük.
Csaplár Vilmos: A magyarok, Kalligram, Pozsony, 2011.
írta: Reichert Gábor
0 Megjegyzések