Az irodalomba „berobbant”, sikeres író. Az általános iskolában, majd a Vörösmarty Gimnáziumban. 1974-től „szabadon”. Szinte évente egy könyv. Külföldi kiadások.
Szőkére festett haj, barnára sült bőr. Ellentét a külső megjelenés és a megjelenített életanyag között. Országjárás; megismerem a hazámat. Rendkívüli népszerűség. Hívnak, olvasnak. Beszélek, és hallgatnak rám. Sajátos küzdelem a sötétségbe süllyedt tudat ellen. Megnyílik a külföldi utazás lehetősége. Lengyelország, Olaszország, Franciaország, tengerpart, havasok, Egyiptom – sehol se érzem jól magam, mindenünnen visszavágyom. De persze itt sem jó; ólmos bánat, tehetetlenség; mindenütt ott vagyok és valahogy mégsem. A gyors felfutás után a „tűrt” kategória, „népszerűségem” természetes irigységet vált ki, a hatalom pedig igyekszik az eredményeimet eljelentékteleníteni. Az 1972-es Napok című regényem után velem mindent szabad – a táborokból kilógok, tehát meg sem véd senki. Ennek ellenére gyönyörűket is írnak a munkáimról, de amikor az irányzatokat, „vonulatokat” vagy éppen elődöket sorolják, az én nevem mindenünnen kimarad. Generációm sincs, az a bizonyos „akolmeleg”. Akikkel együtt indultam, tíz-tizenöt évvel fiatalabbak, a velem egyidősek pedig már régen a pályán küszködnek. 1970-ben József Attila-díj, 1974-ben a közművelő tevékenységért SZOT-díj – első írói korszakom véget ér. Ami a hivatalos „visszajelzést” illeti: csaknem két évtizedes csend. Szándékomat ismerve: valójában nem csodálkozom. Mintha más síkról beszélnék, egy másik Magyarországnak.
1972-től újra egyedül. Ez a szétválás az elsőnél is nehezebb. Az elhatározás megvisel, a gyermeki „támaszigény” még kísért, és mintha az írás öröme is cserbenhagyna. 1975: a válság mélypontja, „kígyóverem”. Nem túlzás: a halál szélén. A külvilág ebből semmit vagy a felszínből alig valamit vesz észre, csak a gyerekeim és a fél kezemen megszámolható „bizalmasaim”. Lassan-lassan kigyógyulok. Ebben – szeretteim mellett – két tulajdonságom – egy jó és egy rossz – segít: az akaraterőm és a hiúságom. Katabázis után katarzis. Valami kiég belőlem: nem kár érte. Valami életre kel: ezért történt minden. Jönnek a magány évei. A „választott” magány.
Szőkére festett haj, barnára sült bőr. Ellentét a külső megjelenés és a megjelenített életanyag között. Országjárás; megismerem a hazámat. Rendkívüli népszerűség. Hívnak, olvasnak. Beszélek, és hallgatnak rám. Sajátos küzdelem a sötétségbe süllyedt tudat ellen. Megnyílik a külföldi utazás lehetősége. Lengyelország, Olaszország, Franciaország, tengerpart, havasok, Egyiptom – sehol se érzem jól magam, mindenünnen visszavágyom. De persze itt sem jó; ólmos bánat, tehetetlenség; mindenütt ott vagyok és valahogy mégsem. A gyors felfutás után a „tűrt” kategória, „népszerűségem” természetes irigységet vált ki, a hatalom pedig igyekszik az eredményeimet eljelentékteleníteni. Az 1972-es Napok című regényem után velem mindent szabad – a táborokból kilógok, tehát meg sem véd senki. Ennek ellenére gyönyörűket is írnak a munkáimról, de amikor az irányzatokat, „vonulatokat” vagy éppen elődöket sorolják, az én nevem mindenünnen kimarad. Generációm sincs, az a bizonyos „akolmeleg”. Akikkel együtt indultam, tíz-tizenöt évvel fiatalabbak, a velem egyidősek pedig már régen a pályán küszködnek. 1970-ben József Attila-díj, 1974-ben a közművelő tevékenységért SZOT-díj – első írói korszakom véget ér. Ami a hivatalos „visszajelzést” illeti: csaknem két évtizedes csend. Szándékomat ismerve: valójában nem csodálkozom. Mintha más síkról beszélnék, egy másik Magyarországnak.
1972-től újra egyedül. Ez a szétválás az elsőnél is nehezebb. Az elhatározás megvisel, a gyermeki „támaszigény” még kísért, és mintha az írás öröme is cserbenhagyna. 1975: a válság mélypontja, „kígyóverem”. Nem túlzás: a halál szélén. A külvilág ebből semmit vagy a felszínből alig valamit vesz észre, csak a gyerekeim és a fél kezemen megszámolható „bizalmasaim”. Lassan-lassan kigyógyulok. Ebben – szeretteim mellett – két tulajdonságom – egy jó és egy rossz – segít: az akaraterőm és a hiúságom. Katabázis után katarzis. Valami kiég belőlem: nem kár érte. Valami életre kel: ezért történt minden. Jönnek a magány évei. A „választott” magány.
0 Megjegyzések