És rímeket pazarolni egy szerelemért,
Sarokban sírni egy bántó szó miatt,
Semmi vágyakból keresni könnyű kiutat.
Síró ember van millió melletted.
Ronggyal ápolni sajgó lelkedet,
S ezzel törölni büdös könnyedet
Belefáradtunk már!
Nagyobb a baj most véres szívednél:
Haldokolnak a múzsák Parnasszosz hegyén.
Hogy merjük papiruszra hányni könnyeink,
Lanton játszani zenéink
Semmitmondó siralmát? A világot
Nem érdekli szőlőszemnyi bánatod.
Thaleia színpadán bohócok
Sírnak, Euterpé és Erátó monoton
Dalt öklendezik, s közhelyek sarát,
Míg Pulühümnia kereplőn zengi el himnuszát.
Szőlőlével itatjuk szomjas ajkukat,
Szüreteljük hát le mennyei Borunkat!
S öntsük le kiszáradt torkukon, hadd zengjen
Olümposz dicsfénytől ragyogó hegye!
Én nem leszek háborúban
Ápolók, kukták mögé bújó siheder katona!
Szoknyájukba remegve kapaszkodni nem fogok,
Nem fogok, mert férfi, mert költő vagyok!
Miért félnék a vesztes harctól, ha egykor
Leonidász háromszáz társával állt
Thermopüla szorosán perzsa fenevadak ellen,
S kemény izma merev maradt akkor is,
Mikor végtelen nyilak takarták előle a napvilágot.
S én most sírok egy bárányfelhő miatt
Magamba fordulva feketén fogó tollammal,
Mikor Delphoi határán kell hadba állnom
A világ ellen, a költészetért!
Én ott leszek az első sorban, s pengémmel
Előre rohanok ki pajzs nélkül fegyvertelen
Bájgúnárok ellen, kik nyápic hangjukon
Zengik a dalt, s veszik el kenyerünk.
Én hevesen izzó sebeimmel harcolok
Míg végtagom marad, s még csonka lelkemmel
Is védelmezni fogom a múzsák otthonát!
Gyűljön a sereg, kezünkben a kard.
Hátunkat apró kések vágásai díszítik.
Kezdődjön a háború, mi oly régóta vár megvívásra!
Ki költő, kinek kezében toll tud forogni, jöjjön!
Verjük vissza a tömeget, Szerelmeink védelmezzük,
Mert ha most nem rohanunk ki merészen,
Tán soha többé nem látjuk szerető Családunk.
Küzdjünk értük is, s kik szeretik a bort,
Megérdemlik, hogy ne száradjon el minden
Szőlővessző Parnasszosz dicső hegyoldalán!
Csőcselék, seregély had pályázik édes gyümölcsünkre,
Költőtársak, előre!
Hogy majd a csata végén mi legyünk,
Kik múzsáink koszorúját kivegyük
Az izzó tűzből, s könnyes szemmel,
Dicsfényben úszva, nimfák énekével szívünkben
Felkiáltsunk: Mi voltunk, kik ezt az otthont megvédtük,
Miért fáradoztak őseink, állva maradt.
S e nemzet összes katonájának sírját
Háborús sisakunk és kettétörött kardunk ékesíti majd,
S ő kardjaik őseink sírkövére kerülnek büszkén
Mutatva: ők értetek haltak, elődeink!
Múzsák szent csókjáért, hazátokért: a költészetért!
Ki hős, ki költő: Előre, előre, előre!
0 Megjegyzések