Halkan zúg a tenger, lágy neszével simogatná kedvesét,
óvatos hullámait vágyódva szórná szerteszét,
a korallzátonynak ringó, bűvös táncot járna,
rá hűs fehér habjaival ölelőn sóhajtozna.
Ám hiába nyújtózik, az apály zordan áll elé,
fénylő napsütésben konokul tekint felé,
kineveti őt, s csöndes csobogását,
megveti türelmét, néma sóvárgását,
s nem engedi hozzá.
És a tenger tudja, lassan leszáll az éj,
majd dagállyal szeretve szaladhat elé,
s kedveskedhet neki suttogó cseppekkel,
hullámból kigyúló simító kezével,
égboltra pirító tajtékzó csókokkal,
tengercsillagba szőtt őszinte bókokkal,
körbe veheti ezer bohóchallal,
megvilágítaná a fénylő huncut Holddal.
A szikla bőszen állt, nem figyelt a vízre,
nem is mosolygott, csak az eget nézte,
és várta az apályt, hogy újra eljöjjön,
a fénylő holnappal kacagva köszönjön,
nem látta a tengert, hogy színe megváltozott,
keserű könnyétől, feketén csapdosott,
s hagyta elvonulni az arany Holdcsóvát,
vonult Ő is vele, rettegve a magányt,
hangtalan visított a fájdalmas szakítás...
0 Megjegyzések