Maksa Hun Balázs: József Attilához

 

„A költő születésének 107. évében,
A Magyar Költészet Napja alkalmából.”

Földre hullt a falevél,
S bár nem dalolva zengett,
Halott vagy már téli éj
S halott a nemzet.
Születtél a nyomorba
Éhezőn és gyáván, anyádat
Elvitte az éj-leple, s te
Ott maradtál árván.
Fájt maga a létezés, s
Keserűség a szó íze,
Nem hittél a jövőben,
S megalvadt a véred.
Lelkedet gyötörték
Furcsa gondolatok, és
Testedet uralták,
Szabad indulatok.
Bejártad az egyetemek ócska
Vas-kapuit,
La Sorbonne, Universitätsstraß’
De legkonokabb mindközül
A Tisza part, s a Horger úr szavai.
És szerettél annyit, igaz,
Hű szívvel, de egy sem
Lett asszonyod örökkön,
Örökre. S bánatod az én
Bánatom, s átérzem
Mit éreztél, milyen az,
Ha a szerető szív, árva
Hold-fény.
Üss fel néhány csillagot,
Mely beragyogja a piszkos
Külvárosi éjt, és felejtsd el
A vagonok hűs,
Kattogó zörejét.

Lehajtott fejjel, büszkén
Megyünk templomodba,
Hol lelked oltárán imádkozunk, s
A vers a liturgia.
Büszke légy hát, Te költője
E borús nemzetnek. S mi
Most reád vár, hogy oktass minket,
Légy szigorú, de önzetlen lélek,
És taníts, ne csak középiskolás fokon,
Egy egész népet.

Kecskemét, 2012. április 11.