A pince sötét, nyirkos, áporodott és érezni a félelem szagát. Böce két karjával szorosan ölel még mindig. Automatikusan simogatom, megnyugtatóan dünnyögök neki valami ismeretlen dallamot. Kifelé fülelek. Mintha már elhalkult volna az a szörnyű zúgás, ritkultak volna a sivító hangokat követő robbanások. Úgy van. Felhangzik a sziréna: lefújták a légoltalmi riadót.
Böce mocorogni kezd, maszatos kis arcát felém fordítva kérdi:
- Mehetek?
- Menj csak, de ne messzire! - mondom, miközben arra gondolok, nem való gyerekeknek a háború. Hisz menne már, szaladna, de nincs hova. Még mindig nem engedett fel a gyomromban a görcs. Megnyújtóztatom a derekam, nekem is jól esne egy kis mozgás. Nehéz sóhajjal emelkedek fel, még a zsigereimben érzem a félelmet. Nem lehet ezt megszokni...
Böce után nézek. Máris ott csacsog valamelyik szomszéd nénivel. Szegény kislány. Mindjárt rászólnak. Már megint. Nem érti szegény, hogy itt, a pince világában csak ez a kétszer két méter a miénk. A kínkeservvel lecipelt heverő, amin hárman alszunk Mamival, meg a nyugágy, amiben Karcsi tölti az idejét.
Főzni csak egy sparhelten lehet, a légóparancsnok gondosan beosztott időrendje szerint. Hiába, ő a parancsnok. De kell is hogy legyen, rendet kell tartani, az asszonyok ingerlékenyek. Minduntalan összekapnak valami apróságon. Hogyisne, mikor a másiknak van még valamije, amit megfőzhet, és a másik elé tolakodik... Meg ingerli az embereket az ételek illata, hisz van aki csak az éhkoppot nyeli. Micsoda világ!
***
Elmentek! Végre, elmentek! - gondoltam magamban, miközben megtöröltem arcomat koszos zubbonyom ujjában. Jancsi ijedten nézett rám:
- Megsebesültél? Véres az arcod!
- Nem, azt hiszem, nem. - mondtam bizonytalanul, mert több helyen is csípett az arcom. Megtapogattam. Hálistennek csak néhány karcolás.
- Tudod ez meleg volt, eléggé jól céloztak a rohadékok. De csak a felfröcskölő kavicsdarabok karcoltak meg. Katonadolog! - mosolyogtam rá megnyugtatásul, de nem igazán figyeltem rá tovább. Már percek óta toporgott bennem a gondolat: Na mi lesz? Menj már oda! Muszáj volt elindulnom.
Az őrmesterünk nekem háttal állt a géppuskafészeknél, azt nézegette, történt-e kár. Lassan a közelébe értem.
-Mi van, Szabó? Mit akar? - morrant rám.
-Őrmester úr... - motyogtam tétován, miközben belül szidtam magamat, őt, az egész nyomorult világot. Szép kis katona! Na mi van, nem mered kérni? Félsz, hogy nem engedi? Az ég rogyassza rá a világot, ha nem, dühödtem meg magamban.
- Őrmester úr! Ahogy múltkor is! Kérek engedélyt...
- A fenébe, Szabó, maga még mindig a rögeszméjével kínlódik? - legyintett kissé dühösen. Figyelmesen rám nézett, majd megenyhült a tekintete.
- Tudja, Szabó, maga jó katona. Nem értem a mániáját, de a jó vezető tudja mikor legyen elnéző. - mondta a végét már vigyorogva.
***
Böce, gyere ide! - szóltam a kislányra.
- Gyere kicsim, felvesszük a szép kabátodat.
Erre már röppent is. Mami is cihelődni kezdett, mennünk kell. De előtte, mint mindig, fontos dolgaink vannak.
A légiriadó lefújása után az első dolog: ki kell menni az udvarra, megnézni mennyi kár érte a házat. Nem kaptunk-e itt-ott találatot.
Lassan szállingóztak elő a pincéből az emberek. Most nem ért minket túl nagy kár.
A ház egy sarkánál már a múltkor lesöpört a bomba néhány lakást. Mint egy színházi díszlet, olyan lett. Egyszer voltam színházban, ott volt ilyen szoba, csak három fala volt. Ezt is épp ilyennek láttam az udvarról. A szoba egyik fala egyszerűen eltűnt. A másik három állt. Még egy fénykép is ott lógott a falon...
Körbenéztem. Most nem történt nagyobb baj. Böcét kézen fogva óvatosan elindultam az emeletre Mami után. Felfelé igyekezett, óvatosan, a fal mellett lépkedve.
Ez a második legfontosabb dolog a légiriadó lefújása után: megnézni, hogy épek maradtak-e az ablaküvegek.
Mi az ablaküvegeknek köszönhettük, hogy itt húzhatjuk meg magunkat a másodikon, a méltóságosék lakásában. Ők vidékre költöztek, és megbíztak bennünket, hogy felügyeljük a lakást, vigyázzunk az üvegekre. Minden lakásban le voltak szedve a belső szárnyak. Gondosan becsomagolva álltak egy sarokban. Ha a másik betört volna, cserélnünk kellett volna az ablaktáblákat. Üvegest szerezni sem könnyű mostanában, de ha kellett, mégis csak egy kis eseményt jelentett a jötte. Lehetett beszélgetni egy idegennel, akitől nem kellett félni.
Légiriadó után ellenőriznünk kellett, hogy rendben vannak-e az ablaktáblák. Rendesen elvégeztük a feladatunkat most is.
Mindent leellenőriztünk, aztán végre elindulhattunk. Szaporáztam a lépteimet, mert elöntött a nyugtalanság. Vajon minden rendben van?
Ijedten gyömöszöltem a hajamat a nagykendő alá, mert Mami hátranézve rám dörrent:
- Húzd szorosabban azt a kendőt magadon, te lány! Egy tyúkért cseréltem, megbecsüld ám! Hányszor mondjam, hogy vigyáznod kell, nagyon vigyáznod! Ne lássanak a katonák fiatal lánynak. Bújj csak abba kendőbe, csak az orrodat lássam!
){kind=link}
0 Megjegyzések