Egy szegényemberről szól a története: Egy szegényemberről, ki képtelen volt elviselni, hogy neki kettő legyen abból, amiből másnak egy se volt.Nem is kellett végrendelkeznie, hiszen amit élete során össze nem gyűjtött, azt nem kellett elosztania. Képes volt az utolsóját is odaadni annak, aki rászorult. Nem gondolt arra sem, hogy az utolsó után már nincs több.
Nem is volt mit elvámolnia tőle Szent Péternek a Mennyek kapujában.
Emlékszem, a negyvenes évek közepe táján kimondhatatlanul kemény tél köszöntött ránk. Akik abban az időben éltek, még emlékeznek, micsoda dermesztő fagyokat szenvedtünk el akkoriban. Hatalmas havak estek s az ónos eső ráfagyott a fákra, vezetékekre. A jég és hó súlya alatt leszakadtak a huzalok és kettéhasadtak a fák.Az emberek azt mondogatták, hogy ezt a szibériai hideget az oroszok hozták ránk.
Egy délután rettenetes hóviharban érkezett haza édesapám. Úgy nézett ki, mint egy hóember. Ebben még nem is volt semmi rendhagyó, ellenben a lábán lévő vászon tornacipő láttán igencsak elcsodálkoztunk, minthogy reggel még bakancsban ment el otthonról.
Édesanyám, amint apám lábára nézett, majdhogynem a nyelvét nyelte le meglepetésében, ami cseppet sem lett volna tanácsos az ő esetükben. Ugyanis apámmal szemben csak az élénken pergő nyelve volt egyetlen hatékony fegyvere, gyakorlatias, friss észjárásán kívül.
Mert bizony a Jóisten az ő esetükben is úgy járt el, ahogyan általában tenni szokta: Az ellentéteket plántálta össze.
Míg édesanyám tűzről pattant, eleven, életrevaló, gyakorlatias életművésznek teremtődött, addig apám kényelmes, gyakorlatiatlan,élhetetlen, bohém teremtménye volt az Úrnak.
Ezúttal a vászon tornacsukák láttán anyám ledermedt. Mikor végre felocsúdott meglepetéséből, lényegretörően tette fel a kérdést:
- Hol hagytad a bakancsaidat?
Apám, ki mindeddig büszkén feszített legújabb szerzeményében, most a csínytevésen kapott gyermek zavarával dadogta:
- Hogy-hogy hol hagytam? Ott hagytam, ahol kellett...Elcseréltem.
Anyám mindkét kezével a fejéhez kapott.
-Hát észnél vagy te, hogy a legnagyobb hidegben, hóban, fagyban elcseréled a meleg bakancsodat egy silány, vászon tornacipőért?
Édesapám egyre zavartabb lett. Megkísérelte a maga sajátos észérveivel magyarázatát adni a dolognak.
-Ne veszekedj velem! Egy szegény, szerencsétlen szaktársam most jött haza hadifogságból és csak ez az egy pár tornacipője volt. Majdhogy le nem fagytak a lábai a nyomorultnak. Megsajnáltam és nekiadtam a bakancsomat.
-Ó, te jó gyerek! Hát most majd a te csülkeid fognak lefagyni. Ugyan mit húzol rájuk ebben a csikorgó hidegben?
- Ne háborogjál! Hallgass meg! Úgy gondoltam, nekem mégiscsak két pár cipőm van, neki meg csak ez a pár tornacipője volt. Különben is nézd meg, milyen príma kis lábbelik ezek! Olyan könnyűek, mint a pille. nézd, milyen nagyokat tudok ugrani bennük! Aztán, hogy bebizonyítsa igazát, nekiállt ugrálni a konyha közepén. Akkorákat szökkent, hogy fejével csaknem a mennyezetet érintette. -Látod? Ezt bakancsban nem tudnám megcsinálni. Aztán meg ha látnád, milyen gyorsan tudok menni bennük. Mintha semmi sem lenne a lábaimon.
-Ezt látod elhiszem neked. mondta édesanyám és két tenyerébe temetve arcát úgy kacagott, hogy a könnyei folytak.
Mikor végre szóhoz jutott, remegett a hangja.
-Hát persze, hogy van még egy pár cipőd, hiszen a többi lábbelidet élelemre cserélted a háború alatt. Félcipőben akarsz munkába járni ebben a hóban, fagyban?
Száz szónak is egy a vége. Mégiscsak venni kellett egy pár új bakancsot, noha fontosabb venni való is lett volna.
A cipőcsere viharának pora még el sem ült, amikor egy este beállított apám egy katonai sátorlapból hevenyészett malaclopó köpönyegben. Sugárzó ábrázattal feszített benne, mint aki a világ legjobb üzletét bonyolította le ama szent napon.
Édesanyám ledermedt meglepetésében.
-Hát te meg miféle hobogász ringy-rongyba csavarodtál? Hol hagytad a kabátodat?
Kivel üzleteltél már megint? kérdezte a tőle megszokott spontán keresetlenséggel.
Apám, miután nem aratott osztatlan sikert legújabb szerzeményével, egyik lábáról a másikra állva zavartan dadogta:
- No ne mérgelődjél! Mielőtt megint megszidnál, előbb hallgass végig!
Most jött vissza a frontról egy munkatársam. Amíg oda volt, a felesége minden holmiját eladta. Nincs egy meleg kabátja sem, csak ezt a sátorlapot viselte kabát helyett. Úgy gondoltam,nekem két kabátom van, hát elcseréltem vele az enyémet. Ez a sátorlap jó lesz nekem erdőt járni, mert jó terepszíne van.
-Jól tetted, hogy odaadtad a tiédet. Most majd járhatsz világ csúfjára ebben az ócska malaclopóban, mert a másik kabátodat nem hordod el munkába.
A vége mégis az lett, hogy új kabátot kellett venni az elcserélt helyett, miután apám elunta a dicsőséget a garabonciás köpönyegben, mert közben rájött, hogy nem megy az egyéniségéhez.
Hanem, hogy a címhez hű maradjak, mely szerint Megy a gyűrű vándorútra...úgy történt, amint az alábbiakban következik: Még a front előtt történt, amikor egy este titokzatos, boldog mosollyal az arcán érkezett haza édesapám. Olyanféle mosoly bújkált a szemeiben, mint akinek madár van a kalapja alatt és ha megemelné, még elrepülne. Hanem szíve szerint mégiscsak leemelné, mert alig várja, hogy megmutathassa. Úgy tűnt, hogy takargat valamit a kabátja alatt.
Édesanyám rászólt:
- Ugyan már, miért nem veted le a kabátodat?Csak nem félsz, hogy megfázol?
Apám megdicsőült arccal benyúlt a kabátja alá és óvatosan, mint valami kincset, előhúzott egy leventepuskát.
Anyám majdhogy hanyatt nem esett ijedtében.
-Honnan a ménkűből szerezted ezt a vacakot? kérdezte halálraváltan.
Apám, hogy kitérjen az egyenes válaszadás elől, támadó mellébeszélésbe kezdett:
- Hogy-hogy honnan? Hát, ahol volt, onnan.Ha nagyon akarod tudni, cseréltem.válaszolta foghegyről, gyanúsan csillogó szemekkel, mint aki felöntött a garatra.
Pedig csak az öröm mámorában úszott: Az örömében, mit a puska jelentett számára.
Édesanyám rosszat sejtve kérdezte:
- Már megint üzleteltél? Mit adtál cserébe érte?
- Hát nem mindegy, mit adtam érte? Azt adtam, ami volt. Mit kell mindenért faggatózni?
Ezek után túltárgyaltnak tekintette a dolgot és nem volt hajlandó részletekbe bocsátkozni.
Hanem néhány nap múltán édesanyám felfedezte, hogy apám ujjáról hiányzik a jeggyűrű.
Rosszat sejtve kérdezte: -Hová lett a gyűrűd?
Apám úgy tett, mint aki maga is meglepődött azon, hogy nincs meg a gyűrűje. A csínytevésen kapott gyermek zavarával dadogta: Elvesztettem. Ám ahhoz túl becsületes volt, hogy ügyesen hazudjék.
Anyám egyenesen a fejére olvasta vétkét:
- Te a jeggyűrűdet cserélted el a puskáért. Hát ennyire fontos neked ez a vacak, hogy a lelked üdvét adtad érte?
Itt már nem lehetett mellébeszélni. Édesapám töredelmesen ismerte be, hogy csakugyan így történt a dolog. Ámde szent meggyőződéssel állította, hogy ezúttal nagyszerű üzletet kötött, minthogy az üzletfele most nősül és nem volt pénze jeggyűrűre. Így mindketten jól jártak, mert annak lett aranygyűrűje, neki pedig végre lett egy puskája.
No, egy darabig jaj volt a verebeknek. Apámból kitört az ősi vadászösztön.
Olyan csulivész ütött ki, hogy egy hét múlva keresve sem lehetett verebet látni a környéken. Ha mégis arra tévedt egy, hát az volt az utolsó tévedése.
Hanem egyszer a lövöldözésnek is vége lett.
Egy napon egy ember jelent meg az ablakunk alatt. Apám kiadogatta neki az elemeire szedett puskát, ő pedig beadogatott egy özönvíz előtti fotómasinát. Ütött-kopott szerkentyű volt, amolyan állványra szerelhető. Gondolom, a gazdája is azért vált meg tőle, mert már nem boldogult vele.
Néhány sikertelen kísérlet után apám is rájött, hogy nem ért a fotózáshoz. Nem is teketóriázott vele sokat, hanem elcserélte egy gyöngyház-berakásos színházi távcsőre.
A háború alatt ezzel kukkeroltuk a légicsatákat.
A front után a távcső is eltűnt, ám helyette lett egy finom ketyegésű, ezüst, svájci zsebóra...Még szerencse, hogy nem a háború alatt történt a csere, mert akkor most itt érne véget a történet. Ugyanis az oroszok szenvedélyes óragyűjtők voltak...-"Csaszi jeszt? Davaj szuda!" ..és vitték, ha adták, ha nem.
Egy napon kedves ajándékkal lepett meg bennünket édesapám:
Kalitkát hozott, melyben egy sárga tollú, ezüst hangon trillázó kanári csücsült.
Mondanom sem kell, hogy ezzel egyidőben eltünt a finom ketyegésű ezüst svejci óra.
Cseppet sem sajnáltuk az órát, mert életünket bearanyozta a kismadár szívet, lelket gyönyörködtető éneke.
Aztán egy napon szokatlan csendre ébredtünk. Örökre elhallgatott a madárka.
Utána csupán az üres kalitka maradt.
A gyűrű végleg elgurult.
Bizony, szegény édesanyámnak egész életén át égő seb maradt a lelkén, amiért apám többre becsülte a puskát, mint életük frigyének szent zálogát. Talán odaát, az örök béke honában megbocsájtotta, amikor találkoztak.
Áldott legyen az emlékük!
0 Megjegyzések