Fekete felhőt úsztat a szél
lassan átöleli az est óriás keze,
a csonka hold árnyékokhoz beszél
udvarán száll párás ezüstlehelete.
Pocsolyák kacsintanak félszeg fényeket
egy magányos öreg hársra,
megvénült águjjai oly törékenyek
hogy aláhullnak a szél gondolatára.
Korhadó törzs, meztelen ágak
évgyűrűibe rejtve megannyi nyár,
avarba sírja bánatát a mának,
utolsó ősze lett ez, hej de kár!
Ágvillájából ott fönn magasban
felröppent egy hófehér galamb,
mintha a fa lelke lenne: súgom magamban,
a távolban megkondul egy bús harang.
Fekete tájban egy fekete hársfa
meghalt csendben egy eső után,
lett önmaga szomorú sírfája,
ha úgy akarja a sors, az enyém is talán.
0 Megjegyzések