Bolond idő! - morogja a házmester. Vastag sálját szorosra tekeri nyaka köré, orra piros a fagytól. Kicsit küzd még a szembe fújó széllel lapáttal, söprűvel. Aztán legyint, s orrát fújva toporog a széles lépcső előtt.
Állok az ablaknál, kavarja a szél a hópelyheket. Egyik, másik az ablakpárkányon szikrázik. Lent vastag hótakaró. Valaki szánkót húz, alig tud haladni a friss porhóban a parkon át. Nézem kanyargó nyomát.
Szánkó, szán... behunyom a szemem.
Időutazás. Évtizedeket vissza. Hány éves is voltam?
Nem fontos. Kis faluban tanítottam, Harkakötöny. Még a neve is érdekes, jelentése van. A tatárjárás előtt érkezett az országba Köteny, kun fejedelem Harkával, aki a seregét vezette. Helyet kértek itt, cserébe védelmet, harcot ígértek a tatárok ellen. Itt szálltak meg ezen a helyen.
Nálam nagyszerűbben mesél erről Kodolányi János a Vas fiai c. regényében. A magyar főurak ellenséget láttak a szabadon élő, néha bizony javaikat fosztogató kunokban. Érdekes, amit a nőkről ír, gondolom utánajárt a témának. A kun nők szívesen fogadták ágyukba a magyar urakat. Bekenték testüket valamiféle kenőccsel, s ők csodákat éltek meg azon az éjszakán, de reggel alig tudtak hazavánszorogni olyan fáradtságot éreztek. Este mégis újra vissza kellett térniük.
A nők? Vidáman ébredtek, lóra pattantak, nevettek egész nap.
Milyen messze futott a képzeletem, nem is tudom az okát… vagy mégis?
De nem erről akartam én beszélni, elkalandoztam. Szóval, tanításom évében volt ideje a népszámlálásnak. Hatalmas hó hullott. Vonattal utaztam naponta az iskolába. Megkaptam a térképet. Néztem melyik lesz az én körzetem. Elszórt tanyák voltak ott, a hóban úttalan utak.
A községi tanács ─ hol volt akkor még önkormányzat ─ lovas-szánt adott arra a napra. Két csillagos homlokú csikó toporzékolt előtte. A szánon meleg takaró várt és persze a kocsis, Elek bácsi. Mosolygós, piros arcú ember, széles, fehér bajusszal.
─ Siessen Évike! ─ biztatott ─, mert ezek aztán repülnek, mint a szél ─ intett fejével a csikók felé.
A kapu széles léckerítéses, fél oldala már nyitva állt, a másik felét már ki sem tudta nyitni a fiú, aki segédkezett. Arra volt csak ideje, hogy félre ugorjon. A két csikó szinte repült, kidöntve a fél kaput.
─ Egy hete bent álltak, mondtam én, hogy nem lesz ez így jó! ─ morogta a kocsis bácsi.
Az első lendület után lassan elhelyezkedtem. Lábamat betakartam, s egyszerre valami meleget éreztem ott a pléd alatt.
─ Mi ez, Elek bácsi? ─ kérdeztem meglepetten.
─ Forralt bor az útra, jól jön az majd ─ mosolygott a bajsza alatt.
Néztem a sűrű hóesést, még szaporábban hullottak a pelyhek a száguldásban. ─ Mint a mesében... ─ gondoltam.
Aztán sorra került az üveg is, bizony jólesett a hidegben a kellemes, fűszeres ital. Tanyáról tanyára jártunk. Mindenütt ugyanaz a kérdéssor.
Csaholó ebek, morcos emberek. Egészen addig, amíg elő nem került a háziak bora. Kínálták, csak egy pohárral... a barátságra. Arra inni kellett. Én egy keveset, mert hosszú még a nap. Elek bácsi pohárral, mindenütt. Ember volt a talpán, késő délutánig.
Sűrűn néztem az órámat, öt órakor indult haza a vonat.
─ Mennünk kell ─ figyelmeztettem ─ fél óra vonatindulásig.
Hajtogattam a papírjaimat.
─ Azért már ne siessen annyira ─ mondta a pohárra sandítva ─, ha szárnyunk lenne se érnénk oda. A tanyai emberek szaporán bólogattak.
─ Próbáljuk meg! ─ kértem.
Porzott utánunk a friss hó. Láttam az állomásról távozó szerelvény parázsló lámpáit, gomolygott felette a mozdony füstje. Ez volt az utolsó vonat hazafelé.
─ Menjünk az iskolába ─ sóhajtottam lemondóan.
Kulcsom volt. A tanári szobában még pislákolt a tűz a kályhában. Elek bácsi hozott egy nagy halom fát, aztán elköszönt.
Leültem a kályha mellé. Sötéten nézett rám a telefon. Tudtam hiába, nálunk még nem kötötték be. Mobilról még tudomásunk sem volt.
Az iskola igazgatója? A falu másik felén lakott… hordta a szél a havat.
Néztem az ablakból, mint most. Apró kis fények világítottak, itt-ott a kis ablakszemek, majd kialudtak.
Milyen régen volt…
*Hol a szán,
nézem az utat,
rég halott a két ló,
s az évek...
vissza sose térnek.*
0 Megjegyzések