Oly korban élünk, hol nincs is talán Isten,
Az ember nem is tudja, most kiben higgyen.
Számtalan a lélek, pár szó csak az érzés,
Aktákba zárva, a halál és születés.
A tudós ha téved a világon se lennénk,
Egy gépbe rejtett halált, észre sem vennénk.
De amíg lélegzünk, bennünk él az érzés,
Meg annyi fájdalom, ezernyi szenvedés.
Mit ér szenvedni, ha nem jutunk haza már,
S a szeretet koldusa álmunkban sem jár.
Már úgy hisszük vége, pedig még csak félünk,
Nem tudjuk elhagyni, szavakkal érzésünk.
Vétkünk után gép ontja a szent beszédet,
A szentek csalva oldják fel bűneinket.
Úgy keresünk egy tiszta hangot a zajban,
Ahogy gyermek logikát a játékában.
Gyorsan leürül a terített asztalunk,
Démonok falják fel utolsó falatunk,
És maga a sátán mond nekünk áldomást,
Könnyen hisszük el a megfontolt szónoklást.
Mostanra eltűnt már az alagút vége,
Mert hamis fény felé rohant el a béke.
Őrizzük még díszlet világunk látszatát,
Most égetjük el az utolsó szál gyertyát.
Szétesett, elvarázsolt országban élünk,
Egy megrepedt torzító tükörbe nézünk.
És annyit sem érünk a legnagyobb bajban,
Mint a hősök szobrai az emlékparkban.
Csak látszat a béke ebben a színházban,
Hallgat az Isten a végső felvonásban,
Mert játszik az ördög, játéka végtelen,
Már így maradhat csak örökre életben.
Hol vigyáz ránk egy angyal, ott nem félhetünk,
Még bennünk maradhat minden szép érzésünk.
Van esély, csak megváltást soha ne kérjünk,
S ha a nap nem áll meg, lépnünk kell, hogy éljünk
Van idő az égre festeni csillagot,
És a földnek adhatunk új zöld pázsitot,
A víz tükrének átlátszó halványkék színt,
Lerázhatjuk magunkról, a ránk tapadt kínt!
Még hihető, hogy nem lesz vihar a jövő,
Talán majd a gépeknek érző szívük nő,
Hiszen az ember égig érhet, ha felnő,
Többségük jót akar, és ez lenne a fő.
Még van esély, hisz a jövő elkezdődött,
Az ember megváltozhat, már megbűnhődött.
Hol van az Isten, már a harangok szólnak,
Millió lélek ad Reményt egy Új kornak!
Nagy fényedet terítsd ránk reménnyel, Örök Éji Csillag!!!
0 Megjegyzések