Emberi berkekben kószáló tünemény,
Álmokból tapasztott tétova építmény,
Lelkünkbe férkőzött érzés-szülemény,
Manapság csak úgy hívják: remény.
De miért kísért e többarcú szeszély,
Ha válóra válása annyira csekély?
Rejtély az tény, de nem eszmény, hát
Valaki mondja meg, mit ér a remény?
Mit is érzünk, mikor remélünk?
Lehet, hogy felhőtlen örömet érzünk,
Esetleg több sebből is vérzünk,
Vagy mindkét érzésben van részünk?
Amint remélünk, akképpen élünk,
Vagy érdem szerint van benne részünk?
Vajon nem tévedés minden reményünk,
S hogyha nem remélünk, ne is éljünk?
Ugyanúgy érzi a szomorú s a boldog,
Hogy büntetlen születnek az álmok?
S mi egyiknek nem ad csupán átkot,
Egy másiknak adhat vidámságot?
Végül is mért hisszük mi emberek,
Hogy ez a világ csak úgy kerek,
Ha a remény keltette egyveleg,
Belsőnk legmélyén bizsereg?
Hisz a remény - a csalfa - nem más,
Mint félelembe burkolt bukás,
Testet, s lelket bántó csalás,
Sőt, néha már kész szívhasadás.
Tán van, ki el sem tudja képzelni,
Milyen lehet azt átélni, hogy
Mit az élet ad, menten elveszi, s így
Az új reményt is csak félelem kíséri.
Könnyű, kinek remélni csupa derű,
Mert korábbi emléke nem keserű,
De az élet sajnos nem egyszerű,
Kivel fukar, s kivel meg bőkezű.
De mindhiába a tiszta, józan elme,
S hiába kérdéses a remény értelme,
Mindig lesz, kivel galád játékát űzze,
S lesz, kinek a hitét zúzza össze.
2011. július 21-23.
0 Megjegyzések