Itt ülök némán az ihletre várva, hogy
Elmondjam, mit adhat az írás csodája,
S hogy a sokszínű érzések s szavak világa,
Egy laikust, hogy keríthet a hatalmába.
Sosem voltam költő és ma sem vagyok
S hogy mégis írok, azért áldom a napot,
S azt a véletlent, mely minderre hatott,
Ami másfél éve, oly’ sok újat hozott.
Bódító mámorként egyszer csak rám szakadt,
Egy idegen érzés, mint valami sugallat,
S álmomból ébresztve írásra késztetett,
Bár ég adta tehetség bennem nem rejlett.
De mikor elkap, behálóz, s magával ragad,
S egymásba fonódnak érzések s szavak,
S a sorok közt spontán átadod magad;
Közben az idő, mint gyorsvonat úgy szalad.
S hogy az örömön túl az írás mit adhat?
Békés perceket, s önfeledt nyugalmat,
Elmélyült érzést, s a léleknek szárnyakat,
Vagy sors adta kínból, újra élt fájdalmat.
Puszta létével ad szabadságérzetet,
Mert segít levetni a súlyos terheket.
Általa megtisztul a szellem s a lélek,
S teret ad valami belső merengésnek.
Felüdül a lélek, ha magányba merülhet,
S a túlcsorduló érzés, ha papírra kerülhet,
Mit kimondani nem lehet, vagy nem merek,
Vagy legtöbbször, éppen nincsen akinek.
Mindez nem költészet s nem is művészet,
Csak versformába öntött érzésötvözet,
Mégis a szívnek egy boldogságérzet,
Hisz valami, amit önmaga teremtett.
Mint anya a magában hordó magzatot,
Kit a kellő pillanatban a világra hozott,
S kiben örömét leli, mert értelmet adott,
S máris visszavágyja e "áldott állapotot".
Mindeközben az lehetek, aki vagyok,
Mert itt lehetnek az álmaim is nagyok.
Másokkal megosztva, bizalmat adok, s
E bizalomért méltatásként örömet kapok.
Öröm az örömben, ha ezáltal adhatok,
Ha mások arcára mosolyt csalhatok, vagy
Csak egyszerűen egy érzést nyújthatok,
Mely teremthet egy kósza gondolatot.
Az alkotás szépsége, hát nem vitatható,
Bár nem ez a cél, de értelmet adó,
Ha érzés, gondolat benne megtalálható,
S a szívekben kisarjad a mondanivaló.
2011. augusztus 8-10.
0 Megjegyzések