Hol az idő bezár egy ajtót,
S nem alkothatsz már maradandót,
Úgy söpört el a csatatérről,
Mint hervadt virágot a rétről.
Álmaid valóra váltottad,
Tetted örök emlékbe írtad.
Dicső neved még ma is ragyog,
A forradalmi láng, még lobog.
Ott estél el a harc mezején,
Érettünk, életed elején.
Követeltél a nép nevében,
Tüzet gyújtottál, a lelkekben.
De még a szellem napvilága,
Ma sem ragyog minden ablakba.
Nem állhatunk meg mostanában,
S már nem is hiszünk a csodákban.
És Európa forrong, lázong,
Ismét fellobbant az a nagy láng,
Amiért Te úgy, éltél haltál,
És maga a Szabadság voltál!
Szégyen szemre mi térdre hulltunk,
Elfelejtettük mind a múltunk!
Már elkoptak a régi versek,
Elfogytak a régi nézetek.
Elvitték a bőség kosarát,
De még koldulunk néhány morzsát.
S mint a kutyák, hálásak vagyunk,
Azért, hogy télen meg nem fagyunk.
De a Magyar név szép lehetne,
Méltó, a régi nagy hírére!
Ha lemosnánk a gyalázatot,
Amit a múlt század rárakott.
Még nem követel, csak kér a nép,
Az ígéretben a remény szép.
Már morajlik a tenger árja,
Készülődik egy új viharra.
Majd ismét Istenre esküszünk,
Hogy mi rabok tovább nem leszünk!
Bár felül van még az a gálya,
De lehúzza a tenger árja.
Mert itt szabadon élünk halunk,
De szolgaföldben nem nyughatunk!
Nem kell hitvány ígéret tömeg,
Régen lejárt sablonos szöveg!
A népé itt a hatalom rég,
De nem veszik tudomásul még!
Hit és cél kell, mely mindent elér,
Új út kell, mi a jövőbe ér!
Szellemeddel együtt élünk még,
A lángoló cél bennünk is ég,
Nem hagyhat el minket a remény,
Eljön, a Szabad Hajnali Fény!
0 Megjegyzések