Valaki azt mondta: „Ha már nem érzem, meg sem történt!”
Én azt mondom: bármilyen mélyre temetted, nincs az a mélység, ahonnan fel ne törne, nincs az a zaj, mely túldübörögné. Mert, még élnie kellett volna, mert, Isten öröknek szánta.
Nem igaz, hogy ok nélkül sír az ember. A könnyeknek mindig van előzménye. Egész kicsi koromban, mikor legörbült a szám és eleredtek könnyeim, így magyaráztam édesanyámnak:
- Olyan rossz lett a belemben!
Olyankor rám mosolygott és árnyék suhant át szép zöld szemén. Valami azt súgta nekem, hogy most neki is rossz lett a belében.
- Mitől vagy szomorú? – kérdezte, és ekkor tudtam meg hogy azt az érzést szomorúságnak hívják. Soha nem attól leszünk szomorúak, mert valami rossz, vagy csúnya, hanem a jónak, a szépnek az emlékétől.
Én egy annyira szép helyen, egy annyira szép, népes családban születtem, hogy ha néha belém nyilallnak az emlékek, mindig szomorú leszek. Egy hegyek közé elrejtett kis faluban látott meg először a napvilág. Hogy miért a napvilág és nem fordítva? Mert az újszülöttek nem látnak az első napokban. Aztán, kinyílt a szemem. A legelső szempár, azt hiszem az édesanyámé volt. A legszebb, legmelegebb zöld, amit az Isten feltalált. És ott volt még egy huncut, fekete szempár, az édesapámé… és sok kíváncsi apró szem, mert a testvéreim is ott voltak.
Tizenhárom évig csak ámuldoztam az engem körülvevő természet szépségén. Mikor hittanórákra kezdtem járni, nem volt nehéz elképzelni a Mennyországot, az Édenkertet, mert hiszen olyasmi lehetett, mint az én falum, az én családom. És a Babba Mária, egészen biztos olyan volt, mint édesanyám. Ami Szent Józsefet illeti... háát, bár édesapám is József volt, mégsem tudtam volna elképzelni a kis Jézus nevelőapját káromkodni… annyira cifrán, hosszabb ideig... anélkül, hogy ismételte volna magát. És mi, gyermekeik, heten, mint a gonoszok, mind csupa fogékonyak voltunk. Azért nem csinált nagy ügyet a papbácsi a dologból. Egyszerűen elmesélte szüleimnek, főleg édesapámra szegezve rosszalló tekintetét:
- Azért Jóska, legalább a gyerekek előtt ne!
Ugyanis az történt, hogy bátyámnak nagyon megtetszettek a lilikotló csirkéi és mikor a pap azt mondta neki, hogy jöjjön anyukával és akkor ad egyet neki, ő mérgesen dobbantott:
- Nekem mo’t kell, a Májáját!
Szóval, nem voltunk mi a Szent Család, viszont mi voltunk A Család. Felidézve a házat, a muskátlis ablakokkal, az udvart a nyírfa padokkal, a kis-kerítést átölelő dáliákkal és az orgonabokrokkal álcázott utca felőli kertet, ennyi év homályán átpillantva, még mindig eltűnődöm: vajon, nem direkt halva születtem e, és a Mennyországban éltem életem első tizenhárom évét?
Szerettem az ünnepeket. Mindegyiket. Bár, ha visszagondolok, a naptárban nem is létezett annyi piros-betűs, mint ahányat édesanyám varázsolt. Mert ünnep volt mindig, mikor nagyobb testvéreim hazavetődtek szünidőre, vagy tanév közben is. Ünnep volt minden hétvége és főleg mikor édesapám is hazajött. Ebéd után elővette a tárogatót, összerakta és fújta. Azt nem lehet leírni. Beleborzongok még most is, ha rágondolok, pedig azóta csak a lelkemben szólal meg a tárogató.
Szó esett, egyre gyakrabban a költözésről. A család szerte-szét volt az országban, egybe kellett szedni, és tessék, itt a nagy lehetőség. Otthon már csak öcsémmel, meg édesanyámmal maradtunk, viszont a város… ott mind együtt lehettünk. Aztán eljött december huszonnegyedike. Reggel korán keltünk édesanyám, öcsém, meg én. Kicipeltük a maradék csomagjainkat a kapu elé és vártuk az autóbuszt. Sokáig néztem vissza: a mesésen fehér udvart, a ház füstölgő kéményét, míg el nem tűnt a láthatáron. Összeszorult szívvel fordultam meg és akkor tudtam: nemcsak a házat és az emlékeket, magát a gyermeket hagytam ott magára azon a decemberi reggelen.
......
A vonat sikoltozva robogott be az állomásra. Sötét volt az éjszaka, pár csillag mégis ott volt és kajánul vigyorgott rám. Szorongattam a jegyet a kezemben:
„Csak el innen! Messzire!” - gondoltam. Úgy léptem ki az ajtón, hogy nem ébredt fel senki a házban: „Jobb így!” Elhessegettem pár aggodalmam. Nem akarom tudni, elképzelni, édesanyám ijedségét, mikor rájön, hogy azért nincs reggeli tálalva, mert én nem vagyok otthon. Otthon!? Az mi? Szétrobbant, megsemmisült fogalom.
A jegyem az első osztályra szólt, az legtöbbnyire üres és, én nem akartam emberek közé vegyülni. Felraktam kis hátizsákom a csomagtartóra és elmerengtem az idegenen, aki a tükörből rám nézett. Ismerős volt, majd rájöttem; a szemek... onnan hiányzik valami... a többi, mind én vagyok.
„Istenem, én, akkor, most felnőttem?”
Valami viaskodott bennem és csak kapkodtam fejem. Most, melyiket csitítsam? Melyikhez kell erősebb lenni? A gondolatokat elfojtani, vagy az érzéseket? Szerre nem megy, együtt meg túlságosan sok.
...és a vonat zakatolt, ütemesen... egy előre megírt kotta szerint.
A kalauz meglepődött mikor a személyit és a jegyet felmutattam:
- Nicsak, de kicsi a világ!
- Tényleg?!
Csak bámultam rá, míg belém hasított: hiszen ez egy falubelim. Leült mellém és faggatni kezdett a testvéreimről, szüleimről, a városról, meg mindenről, ami azóta történt, hogy utoljára látott. Kurtán válaszolgattam, majd „diszkréten” ásítozni kezdtem.
„Valóban érdekel, hogyan érzek a városi élet iránt? Elmondjam neked, hogy most éppen menekülök? Hogy kisebbik bátyám megerőszakolt ma délután, és hogy még nem tudom holnap hol ébredek? Hogy legszívesebben, most megsemmisülnék?”
- Szóval, már nagylány lettél. Már van személyid!
- Iiigen! Tegnap előtt kaptam kézhez. Elmúltam már tizennégy!
És, ez volt egyetlen szülinapi ajándékom.
- Látom, álmos vagy. Majd szólok, mikor megérkeztünk! Aludj addig nyugodtan, nem fog senki zavarni.
- Köszike!
Behunytam szemem és alvást színlelve vártam, míg elmegy. A vonat monoton zakatolását elnyomták megint a kavargó gondolatok. Most már tudom: van, mit a víz nem tud elmosni. Van olyan szenny, minek az ellenszerét még nem fedezték fel. De miért nekem kellett ezt így megtudnom, megélnem? Élet? Hiszen ez még csak nem is a Halál, ez, talán még a Pokolnál is több...
...és, a könnyek, még mindig késtek. Kiszáradt, karcosnak éreztem magam. Már nem is véreztem, csak, valahol, nagyon mélyen. És az a vér fertőzött volt. Szüleimre, édesanyámra gondoltam.
Neki ezt soha nem szabad megtudnia! Ki vagyok én, hogy felaprózzam a szívét? Neki a gyermekei a mindene és egyformák számára. Nem tehetem ilyen szörnyű választás elé.
Hirtelen, érzések emlékei tolongtak elém és részt követeltek belőlem... mind... A Mennyország ízű gyermekkorom, a testvéreim iránti szeretet, az ünnepek... És nem éreztem gyűlöletet. Nem gyűlöltem bátyámat, az életet, a sorsot. Egyedül az undort éreztem: önmagam iránt. Lázasan kutattam a végső megoldás után. Mi legyen az? A vonat? Egy híd? Altatók? Újból édesanyámra gondoltam.
Nem tehetem meg vele!
A hit!?
Elillantak, szempillantás alatt, mind: Isten és Jézus és Szűz Mária. Egyetlen egy valami maradt szent. És ekkor imádkozni kezdtem… Édesanyámhoz.
...és a könnyek eleredtek.
Közben, a nap vidám sugarakat küldött az emberekre. Friss volt a levegő, akácillat terjengett az állomás melletti parkban.
- Miért sírsz, kislány? - kérdezte egy hang és én zokogva válaszoltam:
- Mert... meghalt... meghalt!
- Ki halt meg?
- A... az a... gyermek!
Eltemettem. Egy idegen város vasútállomás melletti parkjában, egy zöldre festett, kopott, foghíjas padon. Utána, még sokáig látni véltem őt, a velem egykorúak szemében, hangjában.
A jövő, a felnőttkor, mit annyira vártam és oly távolinak tűnt, hirtelen suhant át fölöttem, és magával vitte álmaim...
A múlt, az ünnepekkel, tisztasággal, kidobott magából.
Megtanultam felnézni a hétköznapokra, mint valami elérhetetlen dologra, melynek megvannak a saját, tiszta pillanatai. Minden, leköszönő naptól egy mély sóhajjal búcsúzom és remélem az utolsó.
...és, kerülöm a vonatok sikolyát, mert minden alkalommal visszarepít az időben, és fülemben visszhangzik újra, meg újra, a haldokló gyermek kétségbeesett sírása.
0 Megjegyzések