Elmúlt idők lila köde ural, mely auraként már a részem,
Örökre e furcsa köd rabja lett a kojtoló, füstös létem.
Ha munka közben ritkán, a köd körvonalait nézem,
haloványak az érzések, csak a sebhelyeket érzem.
Hiába vagyok én az ember, a könyvelő, a vasmunkás, él-sportoló,
én vagyok a papír, a számok, a szerszám, akkor is ha forró.
Hiába vagyok én a szülő, az igazgató, a tanár, és a rossz tanuló,
a gyóntatóm is én vagyok, a templom is és benne a stukkó,
a térkép is és az utak, házak, autók, és útszéli vadvirágok,
a makacs ködből a faluk közé, új utakat is én csinálok.
Hiába vagyok én az utas, a bakter, a kalauz és a kopácsoló
én indítom a vonatot, én utazom, és kezelem a nehéz váltót.
Hiába vagyok én a lakó, a tervező, a kőműves és tetőfedő,
én rombolok le a házakat és építek újat, ha eljön rá az idő.
Hiába vagyok én az anyag, a szilárd, a puha és folyékony,
hiába csinálom a sarat, a síneket. a párnát, és a sík-betont.
Akkor is örökre e köd rabja leszek és maradok!
2011, augusztus
0 Megjegyzések