Lackfi János: Élő hal - versek 2004-2011
A költészet: nap. Amint feljön (s persze: mindig feljön), dolgozni kell.
Pláne, ha az ember felismeri benne a szellemet, ami egyre arról igyekszik meggyőzni, hogy a kétféle jóságon, a fényen és a sötétségen túl színárnyalatok megszámlálhatatlan sokasága rakódik le a napokban. Mondhatunk ennél többet és mást a hagyományainkról, de ennek a tradíciónak feltétlenül része vagyunk.
A versre való készség spontánul támad. Az alkotás annak megértése, hogy ez az egyre telítődő emlékezet nemcsak inspiratív, morális természetű is. A költészet, összes jövő idejű igéjével együtt, e különös memória származéka. S lehet-e másféle igénye a költőnek, mint folyamatosan hitelesíteni, hogy a megszámlálhatatlanul sokféle szín épp az ő nyelvén kész a beszédre? Lehet-e? Bizonnyal lehet.
Lackfi János mindenesetre egyetlen pillanatot sem óhajt elkönnyelműsködni. Nap-alapú munkamódszerének lényege, hogy rég, egy valahai napkelte egyben a költészet pirkadata is volt, s meglehet, azóta sokszor lebukott s újra égre hágott a nap, és a dolgok sokkal összetettebbek, semhogy csak ebből az egyszerű igazságból születnének, s emiatt pusztulnának, mégis: a költészet megvan. Csodálatos kötelék, telve a végletes érzések testvériségével. Elég csupán a múlásra gondolni: s kell-e e kétségbeesésnél lelkesítőbb dolog? A kétségbeesés ugyanis képek felé vezet, melyek először talán kialakulatlanok, de kikiált belőlük annak igazolása, hogy egyszer megvolt már, tehát újra megteremthető, ami vonalaikból és foltjaikból elődereng.
A költészet olyan, mint ama bizonyos akarati objektiváció. Ecsetelhet fájdalmakat, közönyt, gyönyört - a lényeg, hogy kikerülhetetlen; mindig a költészeté az utolsó szó. Már csak azért is, mert valamennyi művészetféle közül ez a legmozgékonyabb. Itt van és még sincs itt - és mégis itt van. Fölcsapja magát a mélyből, hogy még a fiziológusok is csak győznek ámulni, ívet húz, alábukfencezik, lényegi feltétele, hogy teret kapjon, megcsillan a napban, s máris tovaúszik - tisztára olyan, mint az élő hal.
Hiszen erről szól Lackfi János Élő hala is. „A költő - mondja Lackfi a Szakmai dúdolóban - világ-mindenes."
Miként a nietzschei ínséget („...az élet nem lakozik többé az Egészben") meghaladni akaró lantosok legtöbbjénél látni, Lackfi János költészete is az ismeretlen szintjén hódit. A formálódásban bizonyítja magát. Egyszerre feltételez mozgást és változatlanságot. Ráadásul a vibráló, áradó, soha meg nem vetemedő élet nem egyedül alakzataiban, mint inkább titkaiban töretlen. Az ember nem érheti be azzal, hogy minden ésszerű legyen. A kíváncsiság azonban realizmusra ösztökél, ennek igazi válfaja viszont álmokat, képzelőerőt és erkölcsöt igényel.
Mozgás és változatlanság. Ha a szellemet, jobban mondva a szellem varázsát meg akarjuk menteni, mozgás és változatlanság nem olcsó műszavak, Lackfi János térfelén például egy világ tartozékai, a hűség szemérmes szinonimái. Nélkülük az Élő hal szerzőjének világa nem tudna lenni. De meddig áll versre készen a változatlan létező; hol kezdődik a mozgás?
E kérdés fényénél világosodnak meg a Lackfi János-féle líra legtermékenyebb színváltásai. Nem mellesleg alighanem e helyt nyer értelmet az a kivételes versösztön, visszaszoríthatatlan formavágy, amilyet líránk közelmúltjában utoljára Weöres Sándor statuált. Ahogy Weöres sem, Lackfi sem kizárólag az írásvágynak, a merészségnek és a poétikának hódol. Hanem a poézisnek. Azt posztulálja, hogy a költészet: nap, a nap pedig: költészet. Költészet minden. Földolgozandó készlet. Úgyhogy a világ: magánvalók és jelenségek végtelen és védtelen gazdagságú nyersanyagbázisa. „Semminek nincs soha vége... / / Mindennek mindig vége van... / / Soha semmi meg nem öregszik, / Épp csak sötétebb lesz fél árnyalattal..." (Inga)
A változatlanság és a mozgás viszonyát költőileg értelmező Lackfi Jánosnak eszében sincs elválasztani a világot a színétől. Java versei ott születnek, ahol az emberek és dolgok belső élete csakugyan eleven lélek. Ő nem farsangvasárnapig érvényes kis igazságok osztogatásában, életüres terrénumok elvont definiálásában hatékony, hanem abban a magatartásban, ami minden valamirevaló irodalom megalapozója: a szemlélődésben. A napestig töprengő szív, a perpetuális tekintet ő.
„Némely szó szül százat, elönt pincét-házat, / megszáll elmét, / Mint orcán pirosság, mint égen ólmosság, / úgy terjed szét. " (Variációk anyanyelvre századok hangján) Íme, a logisztika! Szóról szóra, mondatról mondatra így áll össze a zuhatag. A múltból jőve, vagy száraz mai prózából, tanult szabásrajzból, reminiszcenciákból, hétköznapok véletleneiből és életbevágó tapasztalatokból - nincs forrás, amelyet Lackfi János kikerülne.
Az ember önkéntelen is arra gondol, hogy az írásnak e kataraktája, a belevitt iróniával, öngúnnyal, imitt-amott egy kis cinizmussal, talán valami mítoszt takar. „ezerszer ismétlődve összeáll, / s már hullik is szét..." Odafurakodni az élet intim tényeihez, örömeihez és rettenetességeihez; rátapintani lelki méltóságra és lelki kicsinyességekre, a kérlelhetetlen logikához és az elengedett fantáziához folyamodva, merőben új kombinációk szerint, vagy századokból visszaköltött poétaősök maszkjában. Én, a költő elkiáltom magam, belebékélve környezetembe s lázadva ellene - az enyém valami ilyesféle szolgálat az Úr előtt. Elkiáltom magam, tudva, hogy az ember élő jajszó, ugyanakkor a boldogság szülöttje is: csupa gyötrő, csupa örömteli ellentmondás. Mi ez, ha nem a kettős valóság, az érzékekkel befogható és a képzelet többleterején nyugvó valóság misztikuma?
A Nietzschére cáfolatul előhúzott tromf kísérletezik az európai alkonyatban, hogy csak azért is egymás felé hajlítsa a kétarcú valóság eredendően összetartó vonalait? Ez a kísérlet rendezi, védi, s jelenti ki hovatovább mámorosan, hogy irányzatokon élesített irányzatok csörtéje és ezredeleji bizonytalankodás ide vagy oda, mégiscsak minden a költészet szerelméhez kötődik. „úgy, ahogy úszik a vércsepp / lenn az erek kötelékén". (Kortárs remix)
Van egy ismeretelméleti alapvetés, amelyet egy zaklatott asszony-költő, Plath fektetett le (elménkből nincs kiút). Könnyebb volna a figyelni-nem-tudás? Hogy súlyként zúg-e, netán piheként szálldos-e ma Plath igaza: ki mondhatja meg? Ha lényegbevágás is az övé, úgy tűnik, mintha e probléma nemigen aggasztaná Lackfi Jánost. Amint naponta megszületik benne a világ, ő talán nem is kiútra, mint inkább arra a tárgyi sugallatra vágyik, amelyből a huszadik századi modernek lélekállapotokat és szemléleteket vezettek le. A kifogyhatatlan gazdagságú Lackfi János ezt is megcsinálja. S micsoda mintahabzsolással. Zsúfolt, színes tablót rajzol. Az Ómagyar Mária-siralomtól Berzsenyin át Nagy Lászlóig, sőt a világköltészet különféle hangnemeiig, a szépen kovácsolt nyelvezettől a mai slendrián nyögdécselésig, örök és múlandó, banális és jelentős mindenfajta példázata végigvonul előttünk: s ez mind Lackfi János. Csak egyszer kell elmondani, de egyszer el kell mondani róla, hogy a poétikai kultúrát illetően a bőség hőse, igazi nagygazda, egyike a legnagyobbaknak.
Lackfié valóban minta- vagy formahabzsolás, nem a sablon tisztelete - teret akar. Éppúgy jellemzője a terjengősség, mint a tömörség. Néha igen nagyvonalúan engedi elrohanni mondatait, máskor fölcsengettyűzi őket, aztán szinte kopár jelnyelvvé csupaszítja. Végeredményben nagyon is szerencsés költő, aki (akár elvaskosulva, akár elfinomulva) mindig le tud fürdeni a stílusbőségben. Ilyenkor termi azokat a nagy verseket (Lyuk a fogamon, Utcazene, Magán, Szövedék, Nincs vége), amelyek mellett igazán megengedheti, hogy néha csupán a játék kedvéért játsszon.
De hát végre játék-e kitudnia a művésznek, merre jut el - a kristályos nyelv üdeségén, nehéz allegóriákon, önismereti versteszteken, a lírához csatolt epikum szélességén át? - leghamarább képessége plafonjaiig?
Aki, mint Lackfi János is, csodálkozással kezdte, ki is fog tartani a csodálkozásnál. Szó se róla, nem veszélytelen affinitás. Ismerjük a Shakespeare-, Balzac-, Ady-féléket: mindent akarnak. Ilyen értelemben (ha más lépcsőn is) Lackfi egyáltalán nem idegen mellettük.
„Istennel hál, ördöggel él, / A költő több a többinél!" (Költők borkóstolón) Ekként fest Lackfi Jánosnál a valóságban való elhelyezkedés. Ami természetesen tobzódásainak elhelyezkedését is jelenti: azt, hogy ő a valóság minden porcikájában, minden monumentumában, kicsiben és nagyban egyformán távlatot keres. Akár rend, akár esetlegességek összevisszasága az élet, a költészet révén közeli, s főképp jelentőségteljes valósággá tehető. Hát még ha egybeeshet könnyedség és távlat!
A technika simán szövetkezik a meditációval. S a technika szüntelenül a szólás alkalmát keresi, a verstantól áthatott szerző pedig, az ihlet előfényeitől izgatva, menten lendületbe jön. Világ és munkása egymás szolgálatában! E hullámzás és áramlás a valóságban (és a kifejezésformák közt) a természetet idézi. S mondják, a való igazi zenéje igenis a természet titkos távlataiból sugárzik, vagy ha nem, süket a lélek a saját szavára. Űr támad, hívogató és kitöltendő tér, amely újabb bizonyításra sarkallja a költőt. Elő a hangszerrel! S hadd halljuk teljében a skálát a felső cétől az alsó áig!
Tessék, a dolgos temperamentum, mely dehogyis fordítana hátat a játékosságnak, ez Lackfi János attitűdje. A kegyetlenül banális és pokolian súlyos, de alig túlbecsülhető készenlét. Annyi, hogy a lélek teremtésre üzemkész!
A többi élmény kérdése. S mindebben hinni vagy kételkedni: maga az alkotás. Amelynek az Élő hal éppen kéznél lévő mintakönyve. (Helikon Kiadó, Budapest, 2011)
Megjelent a 2012/1-es Bárkában.
0 Megjegyzések