Elnyúlik rajtam a délután az ablaküvegen át,
Megperzselt a lábujjamtól a homlokomig,
Mozdulatlanul állnak a fogaskerekek az időben,
Füstöt fújok lassan a világra, gondolkozok, merengek.
Nem tudom mennyit szolgáltam le abból,
Mit nekem kovácsoltak történetté az istenek,
Nem érdekel milyen: nagyvagy kicsi kövekkel
Szegélyezett. Csak perzselődök, mint egy darab papír.
Terepasztallá válik bőröm, elkorhadok lassan,
Mert születtem, hogy magamat magamra hagyjam.
0 Megjegyzések