Fejed felett keselyűként kőröznek a percek.
Időmorzsáid, mint koncot, eléjük veted,
míg jelened törmelékeinek porát kavarja lépted.
Körbe nézel az ismerős utcákon, utad elveszett.
Unod már a monoton, színtelen napok sorát,
de ifjú Vagy még, miért ne pazarolhatnád!
Míg arra ébredsz, hogy tíz évet vénült a reggel,
s Te álomvilágban jártál. Most végre ébredned kell!
Fuss hát, rohanj, tűnő pillanataid szellemét kergetve,
mely áttűnik lassan lényeden, s elszáll a fellegekbe.
Az időt nem marasztalhatod, hisz az órád ketyeg.
A vég észrevétlen közelít, mielőtt a homok lepereg.
Éveid ponttá zsugorodnak, időd napokba szűkül,
kezed ráncaiból olvasod jövőd, hajadba ősz vegyül.
Rettegve zársz ajtót, ablakot, hogy kirekeszd kétségeid.
Fogyó időd könyvének utolsó sorait
más írja. Készen állsz, ha a Halál szobádba nyit?
0 Megjegyzések