Pongrácz Ágnes: Találkozás

(Az internet rónáján hirtelen megállt

a monitor műanyag páncélba zárt,
viharvert, vágtató teste,
ló és lovasa megdermedt,
a tér- és időutazásban fellázadt lélek
hazatalál...)

Fehér fények zúdulnak rám,
beborít a végtelen,
ott az Istent látom éppen,
egyedül csak rám figyel.

Fehér fények szédülnek rám,
kékből mozdul meg a kép,
pont vagyok most,
aztán újra minden rezdül,
s feltekert füst,
vonal leszek
éjben-ringó, álom-látó, csillag-járó
lágy ecsetnek a hegyén.

Felhőkből a rétre vágyik
jéghegy-lélek,
vihar szülhet menedéket,
néma zúgás: élet csendje,
aki látja, megrendülve
bőrén érzi:
szétárad a nyugalom.

Fehér fények érnek hozzám,
s már minden szín énekel,
ott
az Istent látom éppen,
elhagyjuk a végtelent.

Angyalkórus fut az égen,
csengő hangjuk földre száll,
visszhangozza zölden-kéken
itt
a "Tócóskerti táj".