Önnön marionett bábjaként a konyhában ült.
Mint meleg takaró ölelte át a puha csend.
A lemenő nap álmodó szép arcába merült,
léte fogaskerekében félrebillent a rend.
Lelke mélyén gondolatférgek aszállyá
változtattak, remény-mosolycsermelyeket.
A gyűlölet majdnem átvette hatalmát
felette, de legyűrte a szörnyeteget.
Nagy ára van a gonosszal vívott harcnak
mindig, ezüstgombos kabátja elveszett.
Keresztes lovagja a jónak, kit hagytak
hinni, és most egész lénye lett szennyezett.
Ártatlan jelleme, egyenes tartása mint
görbe faág, mára emlék csak a dicső múlt.
Harcban edzett kezével végleg búcsút int,
már nem árt, szeme saját vízióiba fúlt.
0 Megjegyzések