Kocsis Gabriella: Elengedve

Ott álltam némán az új élet kezdetén, és csak vártam, hogy hulljon rám végre a fény. Nem jött a megnyugvás és szívem zakatolt szüntelen. Nem láttam mást csak a sötét komor felleget. Nem értettem könnyes szemed, kezemet szorító kezed. Ha elengedned fáj, ha búcsúzni kín, azt most miért teszed. Mi az a kényszer, mi az, mi hajt csak szüntelen? Mi az, mi űz, hogy szerelmed eldobni mégis gyötrelem? Miért hazudtál mesét, színes álmokat magadnak és nekem? Miért hitted, hogy velem lesz teljes a Te életed? Múló, hazug, kósza álmok hulltak alá egyetlen perc alatt, mert nem hittél bennem, nem védtél minket, mert nem volt szabad. Már nem fáj többé az, mit hinnem sosem kellet volna. Kihűlt a vágy, eltűnt a múlt, vissza nem tér, már szebb a holnap. Nem élsz már bennem, fuss, menekülj, vissza ne nézz többé! Szívem újra éled, és sebeim néma fájdalmával élek, csak ÉLEK...