Nehezülő pilláid árnyai,
halkan csukódnak rezzenő szárnyai,
színek halványodnak,
utat adnak mély álomnak.
Mesét szőnél, de nem hagy a bánat,
belőled csak fájdalom árad.
Inad megrándul, izmod feszül,
tested hangtalan elterül,
fáradtság húz a mélybe,
álomtalan veszélybe.
Nyári nap forró sugara,
süt néma ablakra,
tested fürdik gyöngyöző sóban,
összeroskadt magzatpózban.
Így talál meg a képzelet,
mese-álmot szövő képeket,
lassan szövő emlékezet.
Látod selymes szőrét,
ködös szűrt napban aranyló sörényét,
ahogy ezüst hídon feléd nyargal,
fején csavart vékonyodó szarval.
Szemében barnán izzó tűz,
mely minden fájdalmat elűz,
szája zugában édes mosoly,
attól lett szíved fogoly.
Ölelni jött, ahogy csak egyszarvú tud.
Lágyan puha patás karokkal,
vágyódó tegnapokkal,
hosszan elnyúlóan,
hozzád tapadóan.
Puha szőrét arcodhoz szorítja,
langyos testével tested borítja,
szíved az övével dobban,
csak Te tudtad, hogy én voltam,
mert visszajönni vágytam,
mert mást soha nem akartam... |
0 Megjegyzések