Dr. Nagy Mihály: A szél (Viharban)

Nyugat felől jött a förgeteg, lila, s fekete lett az ég, átszáguldott keskeny völgyeken, nyomában porral telt a lég. Nyargalt fel a dombok oldalán, áttúrva bokrok dús ölét, hegytetőre érve - nagy vagány - cibálta erdők üstökét. Szaggatta, megtépte a fákat, felkapott kisebb dolgokat, repítette, míg el nem fáradt, majd földhöz vágta boldogan. Befütyült az ajtók résein, magas tetőt kibontotta, tébolyultan tombolt végein, ős erejét fitogtatta. A morajló baljós fellegek elsírtak súlyos könnyeket, s ejtettek hatalmas pettyeket, az út porába könnyeden. Váratlan villanó-fényesen, villám cikázott föld felé, hasadtak vakító fényerek, robajtól remegett az ég. Dühöngő zivatar csapott le, mint vízesés zuhant alá, akit még útközben kapott el, hiába állt be fák alá. Féktelen szél vágta az esőt, ferdeszögben zúdult alá, megtelítve minden víznyelőt, hatalmas tócsákba talált. Hirtelen megszűnt a tombolás, csitulva fújdogált a szél, s gomolygó fekete fellegek mögül aranylón dőlt a fény. Nagy kópé! Új játékot talált; a lepkéket riogatta, s szétkuszálva kedvesem haját, fehér blúzát bontogatta.