Néha elegem van a szavak tekergő ösvényeiből
Sétálnék sóhajtozva a tettek üde mezején
és örülnék annak az ürességnek, amitől
letisztult lelkemben éppen csendben születek Én.
Áhítattal álmélkodnék aztán lelkesen magamról
és persze Rólad : ami vagy, és amik leszünk.
Kézen fogva futnánk a májusi fújókák közt
egymásra nézve s világunk életre nyílna bennünk.
Nem úszhat közénk semmilyen ártó gondolat
ami akárcsak legyintve szórna elénk fátyolfalat
s ha meg is jelenne, valamely gátló fondorlat,
rögvest véget vet neki egy jól irányzott mozdulat.
Szükségét venné rajtam cselekedni az akarat,
mi oda vezérli kezem bársonyos arcodat
simítva magamhoz csábítani s gyengén,
tudtára adni ajkadnak, hogy most már az enyém.
0 Megjegyzések