Böröczki Mihály: Ösztöke

Egy renyhe rúd volt, posztját sose unta,

a tompa végre rászáradt a munka,
hol hegyével az ekét kaparászta,
hol rábökött a tehén vak farára, 

de olyan bölcsen akadt rá a kézre, 

hogy a Napot is odébb ösztökélte, 

a nyújtott tartás volt bennük a legszebb, 

ahogy a szántón állva megpihentek, 

a gazda mindig közel volt az éghez, 

a nagy kék meg a nyűtt test melegéhez, 

az égvilágon semmi nem volt furcsa, 

a föld az álló lélegzést tanulta, 

s az alsó kar, a levegőbe mártott, 

letörölte a csöppölt fáradtságot, 

még hallom lassú dallamát a szónak, 

aztán újulva összeringatóznak, 

és látom is, ahogyan egy ütemre 

beszántanak a lógó végtelenbe.