Hegyekké tornyosult rossz érzetek,
Csípik, s csontig marják lelkemet,
Tornyokból hajítják, az ég felöl a mélybe,
S mivel repülni nem tud, zuhan! A sors fenekére.
Be nem tartott, foszló ígéretek,
Álmodják tovább álmom, ha felébredek,
S pilledő szemeim elől, elrabolnak téged,
Elrabolnak s elvisznek, mert tudják, utánad menni félek.
Vállát vonva néz körül bennem a magány,
S rádöbbent! Soha többé nem csókol már Anyám!
Nem füstöl a cigaretta, csontos újai közt, lomhán,
S nem pihen meg szótlan, fáradtan, verejtékkel orrán.
Elaludt... elment, lelke parányi égi fény,
Tomboló, égő, élő lelkemben, mégis holt a remény,
Tudom! Hogy már nem láthatlak ha jön a pirkadat,
Soha! Soha nem hallhatom, féltőn dünnyögő hangodat!
Imádkozom, fohászkodom, hozzád te égi szép!
Legyen valós, minden el nem múló, tiszta álomkép,
De van hogy elnyel a mély katlan, hiába küzdöttem, harcoltam,
Élek! Lélegzem! Mégis, nélküled csak tengődőm... félholtan!
0 Megjegyzések