Mihanik Ármin - Kiálts rám

Halványkék szemedben csillog az elmúlt idők fénye,
a reményekből táplálkozó ifjúkori ragyogás.
Soha sem értettem, hogy nem tört meg téged az élet,
amely elviselhetetlen súlyú keresztet rakott rád.

Még Te biztattál, ha elveszni éreztem a jövőt,
s jóízű nevetésedtől bánatomat elfeledtem.
Miután a nehéz munkától tövig tört a körmöm,
sör-filozófusok bölcs beszélgetésén ért a reggel.

Emlékszem megvitattuk, hogy a nők csacsogók s csalfák,
de igencsak balga bugris, ki egyet is alábecsül.
Aki mégis megteszi, nem marad legény a talpán,
s szerelmes szívén sebekkel vonyíthat tépázott ebül.

Megfojt a sírás, ahogy előtörnek az emlékek.
Mondd, miért nem vágsz hátba? Vagy teljes dühöddel kiálts rám;
hogy te tacskó, könnyezni asszony dolog, nem erényed!
De csak csendben mosolyogsz, míg megigazítom a párnád.