Duka Éva - Ecsetvonás

Valami mély barna festék került kezembe
portrét rajzol rólad most a vágyam:
van mélyvörös parázs, álom, zöld reménység,
lám, összeáll lassan festéktáram.
Vegyül belém az a tavaszillatú derengés.
Napsugár, kávéillat, dél, pár hosszabb hajszál
lágyan szemedben omlón és szemed,
a szemed, maga a varázslat...
Onnan, szivárgón feltört mosolyod,
és omlott világgá, határozott hangod átölelt.
Gyorsan pírt rajzol arcomra kezed
mi letöröl egy csöpp kávét,
most úgy érzem veled lettem újra gyerek.
Mosolygós jelenet kél, éled szememben,
ahogy bevésed magad egy delemben,
az csendélet, mosolyban meredt kép
így őrizlek ma, te emlék.
Ó, én édesen keserű életem
miben színfolt ezer meg ezer,
lapok lengenek, repülnek szélben.
Életregényem sötétbe rejtem, legyen hát titok.
Mozgó vászon-létem filmje lassan lepereg,
holdsugaras éjszakában váltó éles, örvénylő napok,
képzeletben rám törő derengés a jelenem:
paletta szökkenése ezer-egy érzésnek.
Nézd most holt küszöbként lapulok,
bennem gondolatok, mint levelek hullnak,
kerengnek vihart hozó őszi szélben.
Felejthetetlen képsorok reppennek fel estémben,
majd csend... hallom, ahogy zizzennek a lapok.
Lazulok most egyre jobban lazulok,
kilazult létem pörgenttyűs kerék torlasza ez.
Látod? - most feszít mozdulatlanságom zátonya.
Hirtelen újra felderengsz, te kedves, belém mosódsz,
réz-barna vetületként előtűnik arcod, kedves mosolyod.
Mit tegyek? - hiányzol nekem... és "Mirabeau híd alatt
fut a Szajna s szerelmeink... ó jaj..."
jaj... kalandok rohannak, száguldanak egyre
Mit hoz a lét? magam vagyok de felületben...
Mondok mindegyre nemet és elveszek,
lassan ettől megveszek, mert mély víz igazi létem
tengerszemben kavargó cél, ez meg balszerencse,
minő balszerencse... szitál az eső, szitál a csend,
kitudja miért van ez... büntetnek most odafent,
lehet... mert bűnöm ezer.
Feldereng bennem újra arcod: szemed,
kezed festem, mosolygós képed a mában,
azt a mosolyt mit akkor szívembe zártam.
Ecsetvonás, pillanatkép az egész.