Gasteiger Von Jozef Krisztián - Régi idők

A felkelő nap egyre feljebb araszolt az ég boltozatában
Ahogyan izzó fényével festette meg a világot
Puszta volt a föld, hatalmas hegyek bércei szegélyezték
Csend honolt, ahogyan lovasok vágtattak a távolban
Valahol a sztyeppén
S egyre közelebb kerülve vágtáztak
A lemenő nap fényében
Egy nép érkezett el, hogy beteljesítse sorsát
Mely meg vagyon írva az örök törvényben

Büszke vezér vágtatott
Piros, fehér zászlaja árnyékában
Vadul tépte a szél, a Kárpátok láncolatában
Onnan nézett le, e gyönyörű földre
Árpád vezér küldötteit bocsátotta útra
A világ szívébe
Sebesen szálltak a magyarok nyilai
Sebesebben, mint a sólyom az égen
Rég volt már, mikor úgy imádkoztak
- A Magyarok nyilaitól ments meg urunk minket -
Attila öröksége képen

Fehér lovat vezetvén a két küldött
Egy marék földet, s egy kulacs vizet kért
E csere jelképezte, elcserélték e földet
Melynek jogos tulajdonosa a Magyarok népe
S a hét vezér
Árpád sem tétovázott, Pannónia földjén vetve meg házát
- Közeleg, az óra tudja meg mindenki
Elérkezett e föld ura, hogy birtokába vegye Jogos tulajdonát -

Harcos nép talált hazájára
Kárpátok bércei között
Letészen földjére íját, kezébe szerszám költözött
Harcosok szívével óvta hazáját
Melyért vére hullott valaha régen
Azóta is bölcsője e föld annak
Ki szívében ott a becsület szablyája
Mindvégig, mint egykoron
Örök érvényben