Gyerekként ez csak egy játék neve… Felnőttként? A földindulás kezdete.
Húsz éve vagyunk barátnők, tudom, hogy megértesz, mert jobban ismersz, mint a szüleim, vagy a bátyám. Nem lepődsz meg, ha a konok kun fejembe veszek valamit és nem tágítok addig, amíg megvalósítom az elképzelésemet. Idő, pénz, energia mit sem számít, csak rohanok egyenesen a célom felé. Meggyőződésem, hogy a bölcsek köve a birtokomban van, valahol ott hordom a méretes kézitáskám alján, megbújva az ezernyi kacat között, mert bizton tudom, hogy a lakáskulcs, a slusszkulcs, az öngyújtó, az esedékes számlák, a teendőimet rejtő notesz, a rúzs, púder, szempilla spirál alkotta szépészeti kellékek, a rezgő mobil és alig használt papír zsebkendők alkotta társaság kész befogadni, sőt elrejteni előlem bármely új jövevényt, még akkor is, ha csak időlegesen kerül körükbe. Még szerencse, hogy a táskán belüli, cipzárral védett zsebecskébe belefér a bőr tárcám, benne ott sorakoznak a személyi okmányaim.
Ezerszer kiderül, hogy homokszem kerül a kerekek közé, ettől aztán az elért eredmény köszönő viszonyban sem áll az eredeti célommal, de nem adom fel. Ha fontos számomra, akkor kezdem elölről ezeregyedszer is.
Kitartás nélkül nem lennék háromszoros világbajnok és kétszeres olimpiai bajnok, meg diplomás edző sem.
Ne nézz így rám, mindjárt megérted.
Két hónappal ezelőtt, az első önálló csoportomnak tartom az edzést. Jókat nevetünk a gyerekekkel az ügyetlenkedéseiken, amikor elszáll az áram. A teremben félhomály van, és mintha sejtelmes lenne a visszhang, pedig nem nagyobb, mint más alkalmakkor. Jobbnak látom, ha abbahagyjuk az edzést és beszélgetünk. Mesélek nekik a versenyekről, elsősorban a humoros történeteket veszem elő emlékezetem mélyéről. Végül már nevetnek is és kérdezgetnek. Kovácsmama, a takarítónő, valamelyik szekrény mélyéről, régi, poros gyertyákat szed elő, a tíz nyolcéves kislány vetélkedik, ki tudja ügyesebben meggyújtani.
Kovácsmama egy fogalom, mindenki nagyanyja, bevallom, még az enyém is. Gyengéd nógatással bármit elér a legszeleburdibb gyereknél is. Most is tudja, hogy némi édesség oldja a feszültséget. Kiballag a szemben lévő kocsmába, megiszik egy pohár bort és húsz perc múlva tucatnyi lekváros palacsintával tér vissza.
- Na, angyalkáim, egy palacsinta egy szalvéta jár mindenkinek. Sorban gyertek, nem szeretném, ha holnap nekem kellene kimosnom a ruhátokból a lekvárt.
Gyülekeznek a szülők, ki nevet a palacsintaevőkön, ki pedig bosszankodik, az egyik kifizetné, a másik meg legszívesebben kivenné a gyereke kezéből, mert szerinte nem egészséges eledel. Kovácsmama meg legyint egyet, rám néz, kacsint, ilyenek ezek Pannikám, mormogja és eltűnik.
Kiürül az aula, átöltözöm magam is, és azon jár az eszem, hogy Bécinek abban igaza van, hogy dolgoznunk kellene a gyerek projekten, mert telik az idő, huszonnyolc éves vagyok, ő pedig lassan negyven lesz. Hónapok óta tart közöttünk a polémia, még várnék, előbb legalább egy ifi korosztály kerüljön ki a kezem alól, de Béci állandóan kifiguráz, hogyha rám hallgat, akkor nagymamának néznek, őt meg nagyapánk, mire a gyereket visszük a bölcsödébe, egyébként is, ötven felett hogyan tanítja meg a fiát focizni, amikor maga már futni sem tud. De neked is lesz bajod elég, szívecském, simogatja meg a fejem, akkorra a hajnali merevedés nálam is a derekamban jelentkezik.
Bevallom, hogy hiába nevetek, rendszerint látom magam előtt, amint a férjed labdázik a fiatokkal, és amikor elfárad Csabika, odaszalad az apjához, átöleli a lábát, gyere, apa, szedjünk virágot anyának. Még a mozdulataik is hasonlók, amint letarolják az éppen nyíló virágokat, s mire csokorba rendezik, elkókadnak mind egy szálig, de te úgy örülsz neki, mintha különleges orchideák lennének a volt menyasszonyi csokrodból.
Irigyellek, és bevallom, jó lenne utolérnem téged, mielőbb, akár fordított sorrendben is, előbb jöhet a gyerek, utána majd követi valamikor az esküvő.
Kovácsmama beszól az ajtón, elmegyek, Pannika, jó estét, majd reggel korábban jövök. Egye meg, szívecském, a maradék két palacsintát, jó az attól, hogy kihűlt.
Tudod, állandóan etetne, mert szerinte vékony vagyok, mint egy kóró, a testet táplálni is kell, nem csak nyúzni, figyelmeztet. Képes ételt hozni nekem, dobozokban, hogy egyek valami jót is. Nem merem bevallani neki, hogy kiváló főztjét Béci élvezi, nekem túl zsíros és fűszeres.
Kezemben a remegő lángú gyertyával, biztos, ami biztos, benézek a gyerekek öltözőjébe, hátha szokás szerint találok valamit, ottfelejtett méregdrága sportcipőt, fél pár zoknit, almacsutkát. Nem látok semmit, csak cincogást-félét hallok, jézusom, egy egér, ijedek meg, no, nem magától a kicsiny állattól, hanem a puszta jelenlététől.
Kiderül, kisegér egy sincs, a cincogás pedig nem az, aminek hallom, hanem sírás.
Dórika is az egerekkel van elfoglalva, csak ő hatalmas könnyeivel itatja őket, rendületlenül, mert bizonyára nagyon szomjasak.
Kiver a víz, mi lenne, ha elfelejtem megnézni az öltözőt?
- Gyere ide, Dórika, mondd el, mi a baj? Késik anyukád? Gyere, kimegyünk az utcára. Jó Lesz?
Nyújtom a kezem, kap érte a kislány és végig szorítja, amíg leérünk, a másik kezével meg húzza maga után a szütyőjét.
A portás bácsi nagyot köszön, és zárja be utánunk az ajtót. Végre zavartalanul nézheti a televízióban a kedvenc sorozatát.
Az utcán viszonylag világos van. Leülünk az épület előtti padra. Dórika kezébe nyomok egy papír zsebkendőt.
- Mi a baj, kislányom?
Akadozva beszél, ám addig kérdezgetem, amíg helyükre nem kerülnek a mozaikok, és végre kialakul a tökéletes kép, a Hoffmann család mindennapjairól.
Húsz perc múlva megjelenik a nagymama, pihegve. Hosszan szabadkozik a késés miatt és türelmetlenül húzza maga után a kislányt, mert sietnie kell.
Beülök a kocsimba, hajtok, mint egy őrült, az sem érdekel, ha megbüntet a rendőr. Mindenképpen szeretném elérni anyukámat, aki nálam van, a hatalmas negyvenhat négyzetméteres lakásomban, de nem érem el, elmegy, mire hazaérek.
A frissen vasalt ruháim ott sorakoznak, csak be kell tennem a szekrénybe. A fürdőszobában tele a szárító az öblítőtől illatos, vizes ruhákkal. A hűtőszekrényben alig találsz helyet a sok gyümölcstől, felvágottól, a gázkályhán pedig három fazékban hűl az étel.
A konyhaasztalra borulva zokogok.
Cseng a mobilom, ám nincs erőm felvenni.
Eltelik egy fél óra, mire kifáradok. Küldök Bécinek egy sms-t. Nem mer visszahívni.
A Hoffmann család tükörképe a miénknek, és meglátom életükben a ki nem mondott sérelmeket, a szőnyeg alá sepert problémák tömkelegét, melyek rágják az egész család lelkét. Nincs senki közöttük, aki szétválasztaná az összegubancolódott szálakat, amelyek képesek úgy gúzsba kötni mindannyiukat, hogy abból kiszabadulni már egészséges, ép testtel és lélekkel nem lehet, csak megnyomorodva, életre szóló sebekkel. Ha egyáltalán valaha is sikerül.
Éjfél is elmúlik, mire összeszedem magam annyira, hogy képes leszek végig gondolni a családom helyzetét.
Anya ötvenhét évesen napi kilenc órát dolgozik a munkahelyén, vezeti a háztartást, pátyolgatja az apámat, meg a bátyámat, aki harminckét évesen, két diplomával, jó anyagi helyzettel otthon lakik, ingyen eszik, iszik, élvezi a tiszta lakás és a ruha kényelmét. Ráadásul oda hordja a barátnőit, igaz, egyszerre csak egyet.
Nem szól anya semmit, mindegyiket kislánynak szólítja, mert nincs sok ideje megjegyezni a nevüket, olyan gyorsan jönnek, s mennek. A kis fekete, töltött galamb, vidéki tájszólással beszél, és ügyesen forgatja a fakanalat. A vörös, szeplős orrú finnyás, állandóan fogyókúrázik, pedig piszkafa. A bordó csíkos hajú, legszívesebben minden nap megmérné a vérnyomásukat, a cukrukat, meghallgatná a szívüket és a tüdejüket, csak úgy gyakorlásként, mert medika. A fitos orrú manöken pedig nem vesz fel magas sarkú cipőt, mert abban egy fejjel magasabb a bátyámnál.
Hetente kétszer anya rendbe rakja a lakásomat, kimos, kivasal, kitakarít, megfőz. Azt sem engedi, hogy bevásároljak a főzéshez, mert engem átvágnak a piacon, a bevásárlóközpontban pedig nem ismerem fel, melyik a friss áru.
Apám tíz évig minden reggel ötkor kel, hogy elvigyen a reggeli edzésre, s este is értem jön. Akkor sem fekszik le, míg haza nem érek, ha bulizni megyek a barátaimmal. Mindent megkapok tőle, amit csak kiejtek a számon.
Úgy kényeztetnek bennünket a szüleink, hogy közben mi észre sem vesszük, hogy apa egyre sápadtabb, anya szeme körül pedig egyre mélyülnek a ráncok, mi csak éljük az életünket. Önző módon, a családi fészek burkában, és közben eszünkbe sem jut, hogy szüleink élete még mindig az életerős, sikeres gyerekeik szolgálatából áll.
Tizennyolc évesen elköltözöm otthonról. Beletörődnek, még segítenek is anyagilag, hogy megvegyem az első lakásomat.
Apánk infarktusán meg egyenesen csodálkozunk, biztos, hogy a munkahelye miatt van, mert itthon nincs miért idegeskedni, hiszen anya mindig a kedvenc ételeit főzi, minden évben kétszer elmegy vele egy hétre horgászni. Fél év betegállomány után még három hónapot dolgozik, majd felmondanak neki a munkahelyén, csoportos létszámleépítés címszó alatt. Lelkileg összeomlik. Akkor azt hiszem, hogy a munkanélküliség miatt.
De tévedek.
A szégyentől, hogy anya a gyerekeitől kölcsön kérni kényszerül, mert nem tudja kifizetni a rezsit, egy fizetés pedig kevés a négyfős háztartásra.
Szégyellem magam, a bátyám helyett is, hogy elfogadjuk a pénzt, amikor visszafizetik a kölcsönt, apai nagyapám örökségéből, ahelyett, hogy magukra költenék.
Huszonkét évesen megismerkedem Bécivel és a szüleimmel csak vasárnap találkozom, az otthoni ebédnél. A kedvesemmel kialakul a közös életünk, hétfőn, szerdán és pénteken nála vagyunk, kedden, csütörtökön és szombaton meg nálam, a vasárnapot pedig mindegyikünk a saját családjánál tölti.
Emlékszel, amikor Amerikába megyünk, hívjuk anyáékat, de nem jönnek, mert messze van, mert apa nem szeret repülni, és tudod, még csak fel sem tűnik, hogy honnan tudja apa, hogy nem bírja a repülést, ha még sohasem próbálta?
Szidom a bátyámat, mert nem képes rábeszélni a szüleimet az útra, de csak nevet, ugyan, hugicám, mit csinálnék egyedül három hétig?
Marad minden a régiben. Nevetünk a vasárnapi ebédek alkalmával, amikor apa elmeséli a bátyám nőinek viselt dolgait. Azt hiszem, hogy az irónia annak szól, hogy apa már csak nézegeti a fiatal csajokat, pedig szó sincs irigységről, sem nosztalgiáról, mert valóban idegesíti, ha reggel félálomban kimegy a wc-re és rányit az anyaszült meztelen nőre. Nem magyarázkodhat, hogy siessen kislány, mert a prosztatám rendetlenkedik.
A bátyámnak eszébe sem jut, hogy elköltözzön otthonról, pláne az nem, hogy a viselt dolgai zavarják a szüleinket.
Megoldást kell találnom.
A bárszekrényben tartok egy üveg vodkát, vésztartalékként.
Kinyitom és narancslével elszopogatom a felét.
Hajnalodik, mire körvonalazódik a tervem. Addig rágom, elöl, hátul, jobb és baloldalom, mint a rágógumit, mígnem elfogadható indokokat kapcsolhatok a gyors változásokhoz, melyek logikusnak és elfogadhatónak tűnnek. Talán azok is.
Madarat lehetne velem fogatni, kész a megoldás.
Elfogadom Béci ajánlatát és nekikezdünk a bébi projektnek. Első lépésként átköltözöm hozzá és úgy két hónap múlva csendben összeházasodunk.
A bátyám átteszi a székhelyét a lakásomba, és a szüleim fellélegezhetnek, anyának már nem kell gondoskodnia a két felnőtt gyerekéről, apának sem kell magyarázkodni ismeretlen lányoknak a prosztata problémák lényegéről. Pofon egyszerű és logikus.
Reggelre a konok kun fejembe kitörölhetetlenül beleég az ideám, részletesen kidolgozva, mit, miért és hogyan kell tennem.
Beteszem a hűtőbe az immár kihűlt ételeket. Éhes vagyok, korog a gyomrom.
Hiányzik a narancslé és a vodka fele, dob a fejem az italtól, és hunyorgok a kora reggeli napsütésben, amikor a hideg zuhanytól felfrissülve lesétálok a taxi állomásra, hogy hatra odaérjek Bécihez, kellemes reggeli meglepetésként.
Igazad van, ha hozzád vezet az első utam és nem Bécihez, ha nem sietek, ha hagyom kissé érlelődni, forrni a tervemet, bizonyára másként alakulnak a dolgok.
Képzelj el engem, másnaposan, ami addig csak kétszer esik meg életemben, ezért számomra nehezen kezelhető a helyzet, amint beülök a taxiba és közlöm, hogy sietek, és öt perc alatt odaérünk az egészen négy utcával távolabbi épülethez, melynek legfelső emeletén édesdeden alszik a kedvesem. A taxis nem tudja eldönteni, hogy nevessen, vagy bosszankodjon, egészen addig, míg kezébe nem nyomom a viteldíjat, borsos borravalóval megfejelve.
A lépcsőház ajtaja nincs bezárva.
A lakásajtó csendesen nyílik. Egyenesen a konyhába megyek, főzök egy kávét, teát, pirítóst készítek, megvajazom, sajt és alma szeletekkel veszem körül. Tevékenységem zajai nem hallatszanak a hálóba, hiszen a száznegyven négyzetméteres, három szoba hallos nagypolgári lakás még tisztességes, vastag falakkal rendelkezik.
A reggeli készítés rendszerint Béci feladata. Egyszer én is kelhetek korábban, és ez a nap az, amikor kivételesen nálam a labda. Most igazán reggelizhetünk az ágyban is, somolygok és egy pillanatra eljátszom a gondolattal, hogy tea helyett pezsgőt kellene bontanunk, miután életünk egyik legfontosabb beszélgetésére kerül sor.
Tálcára teszem a reggelit a két terítékkel együtt.
Nem is olyan buta gondolat koccintani egy pohár hideg pezsgővel.
Bécikém hason fekve alszik a hatalmas franciaágyon, keresztben, ahogyan akkor teszi, ha egyedül bújik az ágyba.
A gőzölgő kávé illata bekúszik az orrába, fintorog egyet, majd kinyitja a szemét.
- Szia, Panka, biztos, hogy jól vagy? Két cukrot kérek a kávémba. Gyere, bújj ide hozzám.
Nem akarom, hogy Béci férfias praktikáival elterelje a gondolataimat, inkább az ágy mellé húzok egy széket, kényelmesen elhelyezkedem, s miközben nézem, amint a párom nagy élvezettel egyedül eltünteti a kettőnknek szánt reggelit az utolsó morzsáig, ismertetem vele az elképzeléseimet.
- Gondolkodtam, szívem, a baba projekten, s úgy döntöttem, igazad van, vágjunk bele. Minél előbb átköltözöm, ide, hozzád, nem élhetünk kétlaki életet. Igyekszem jobban beosztani az időmet, hogy beleférjen a közös háztartás vezetése és a doktori disszertációm megírása. Remek ötleted volt, hogy addig legalább nem nyüzsgök, amíg az ahhoz szükséges anyagokat összeszedem és megírom. Az esküvővel még várhatunk, akár néhány hónapot is.
- Mire ez a gyors éhhomi döntés? – kérdi, s közben a számba adja az utolsó falat vajas pirítóst, rajta egy szelet almával.
Rágom a falatot, még jobban a kedvesem meglepő reakcióját. Nem erre számítok.
- Gyors döntés? Miről beszélsz? Fél éve rágod a fülem, azért ez nem nevezhető gyors döntésnek.
- Bocsáss meg, nem akartalak megbántani. Hallgatlak, mondd csak tovább, mert ha jól sejtem, ezzel még nincs vége a tervezett változtatásaidnak.
Kezembe adja a keserű kávét, mert én nem iszom cukrosan, még tejet sem teszek bele. Tudja, hogy matatnom kell valamivel, ha sokat akarok beszélni, és ehhez éppen megfelelő, ha közben kortyolgatom a kávémat.
- A bátyám átköltözhet a lakásomba, legalább addig, amíg valamelyik barátnője elkapja a frakkját, és az oltárhoz nem vonszolja. Az már más helyzet lesz. Megérdemelnék a szüleim, hogy végre egyedül maradjanak, magukra költsék a pénzüket, ne pedig ránk.
Béci rezzenéstelen arccal hallgat. Le sem veszi rólam a szemét. Fogalmam sincs, mire gondol, de abban egyre biztosabb vagyok, hogy ideám nem nyeri el a tetszését. Legalább is maradéktalanul nem fogadja el.
- Azzal egyetértek, hogy a szüleidet ideje lenne tehermentesíteni. Nem akarlak megsérteni, de örülök, hogy végre rájössz magadtól. Díjazom az ötletet, hogy a bátyád költözzön el otthonról.
Fellélegzek, hiába az aggodalmam, mégiscsak elfogadja kedvesem a terveimet. Hiába, nem vagyok rossz emberismerő, egyébként is, öt éve járunk együtt, megosztozunk életünk legfontosabb részén, természetes hát, hogy ismerjük egymás gondolatait is.
- A baba projektnek azonnal nekiláthatunk, ha akarod, és kilenc hónap múlva mimagunk is szülők lehetünk.
Igen, kell az a pezsgő, máris felpattanok, de Béci megfogja a karomat.
- Maradj, kérlek. Még nem fejeztem be. Sajnálom, de az összeköltözés nem olyan egyszerű, ahogyan tervezed. Nálad nem férünk el hármam, sőt, ketten is állandóan kerülgetnénk egymást. Ide pedig nem költözhetsz, mert a lakásnak csak a fele az enyém.
Belém szorul a levegő. Miről van szó? Tudom, hogy elvált ember és rajta kívül az elmúlt öt évben más embert nem láttam a lakásban, de még a nyomát sem, sehol egy idegen tárgy, még a mosogatóban is legfeljebb egy tányér árválkodik, ha elfelejt elmosogatni.
Az ágy felett, a falon, a piros kalapos nő arcképe, mintha megmozdulna. Janka az, a volt felesége.
- Ez a lakás közös tulajdonunk Jankával. Abban állapodtunk meg, hogy csak akkor adjuk el, ha neki vagy nekem szüksége lesz a pénzre. Az egyezségünk szerint itt lakhatok, csak nem fogadhatok be senkit. De a te lakásod és az én fél lakásom árából már vehetünk egy megfelelő méretű közös ingatlant. Megkockáztatom, hogy még kintebb lévő családi házra is futná. Mit szólsz, Panka, jól gondolom?
Hát, barátnőm, itt a homokszem a fogaskerekek között! Borul minden, mint kártyavár a legkisebb érintésre.
Nyolckor kezdődik az első edzésem, kemény vagyok és kérlelhetetlen. Nem érheti szó a ház elejét, mert magam is végig csinálok mindent, de még csak meg sem izzadok.
Tizenegyig szabad vagyok, felhívom a bátyámat, abban bízvást, hogy legalább egy fél órát beszélhessek vele.
Bécit jegelem, nem sok mindent tehetek. Tulajdonképpen át kell gondolnom az egész kapcsolatunkat.
Ha belegondolok, a mellettem lévő lakás kiadó, akkora, mint az enyém és havi negyvenezer nem olyan sok, amelyet a bátyám könnyedén ki tud fizetni. Nem kutatok a zsebében, ám, ha emlékezetem nem csal, jóval háromszázezer feletti nettót keres.
Nem részletezem, barátnőm, de a bátyám mellett labdába sem rúgok, úgy leugatja a fejemet.
- Mit képzelsz, Panka, mi jogon akarsz beleavatkozni az életembe? Unatkozol? Vagy kiadta az utadat Béci?
A következő vasárnapig töröm a fejem, hogyan tudnám anyukámat lebeszélni arról, hogy legalább engem ne pátyolgasson.
Apának viszek egy üveg konyakot, anyának meg egy tortát.
Korábban érkezek.
Apát egyedül találom.
- Kislányom, miért költöd a pénzed? Nagyon köszönjük. Örülni fog anyukád, szereti az édességet és most kell is neki a kényeztetés. Elmentek a bátyáddal megnézni a lakást, mert elköltözik a fiú. Gyere, főzök egy kávét és közben befőzöm a levesbe a tésztát.
Kiderül, hogy a bátyámnak három éve van lakása, csak bérbe adja és most megy el az utolsó bérlője.
- Pannikám, mondanom kell valamit. Anyád előrehozott nyugdíjba megy a jövő hónaptól, hogy jobban tudjon nektek segíteni. Nehezen viseli, hogy a bátyád elköltözik. Nem akarok beleavatkozni az életedbe, de nem kellene már Bécivel összeházasodnotok? Úgy örülne egy unokának. No, meg én is, bevallom őszintén. Elbajoskodunk az unokákkal, nekem is lesz időm, mert jövőre én is nyugdíjas leszek. Tudod, az életünk értelme ti vagytok, a gyerekeink. Ezután meg az unokáink lesznek. Mi baj, kislányom? Olyan sápadt vagy!
És akkor, rádöbbenek, barátnőm, hogy apának igaza van.
Gyereket akarok!
Ám előtte meg kell találjam az apját, mert bizonyos, hogy az nem Béci lesz.
Tudod, a bölcsek kövét még hiába keresem a táskámban. Még nincs benne. Majd akkor adja át anya, ha nekem is lesz gyerekem.
0 Megjegyzések