A sorjázott kockaköveket még koptatom,
míg őseim szelleme elkísér utamon -
félszegen állok az ódon paloták előtt,
melyeket salétrom bont, és repkény körbenőtt.
Amikor érintem e jéghideg falakat,
érzem, mint hív, röpít magával a pillanat,
megmoccannak csendben a halott évszázadok,
és látom már régi pompájában Váradot.
Hol a tavirózsák sóhaja az égbe száll,
és a gőzölgő Pece partján Ady megáll,
sétái emlékét őrzi még a vén platán,
s a magnólia a Székesegyház udvarán.
Míg a tegnapról regéltek a Holnaposok,
szemükben a jövő tüze már ott ragyogott.
Halk ködbe burkolódzik az Emke kávéház,
hunyorgó ablakán ütött-kopott a fénymáz.
Ó, ti boldog békeidők mivé lettetek,
hol van a zsongás, miben leltétek kedvetek?
De mégis... mégis, mélyen, génjeimben érzem:
mik valaha voltatok - az immár a lényem.
A Körös zöldes vizét öleli még a part,
s a fűz, mi vállamra lóg, erővel visszatart -
múltad múltamat benőve ad nekem szárnyat -
jövőm csak itt lehet, benned loboghat: Várad!
0 Megjegyzések