Nem adhattam még neked
az első fényre feltörő mosolyom,
mikor jóízű reggeleken
ujjam arcodon oson,
és álomittasan,
ha szemed felragyog,
füledbe súgom: boldog vagyok...
Ó, nem!
Ezt még nem tudhatod...
Nem érezhetted még, milyen,
ha álmodban hozzád ér kezem,
és sóhajod
tarkómon megpihen, s majd napközben,
ha emlékem megtalál,
sietsz haza,
mert tudod, hogy otthon újra vár...
De nem!
Még emléked sincs velem...
Nem hallhattad még
a csend-szimfóniát, mikor
ujjongva szárnyal a lét,
s múltja terhét
ledobva, fénylőn a mába lép,
mikor színek töltik be lelked,
s érzed,
hogy egy vagyok veled...
Jaj, nem!
Talán boldog sem voltál még...
Nem adhattam még mást
neked, csak illúziót,
azt, amelynek óriás szárnyai
beterítik
a szürkén ébredező várost,
csendben repülök most
forró árnyékodba,
és várok rád türelmesen...
Csak várom...
hogy álmodj velem...
0 Megjegyzések