Álombéli esti, messzi utazás,
tizenöt éves hosszú, mély álom,
emlékek közti kutatás,
költségét magam állom.
Rejtélyes-csöndes kopogás,
most kezdődik csak az életem,
nem rónaságon, mely oly csodás,
hanem csak elrongyolt képeken.
Néma fájdalom az első állomás.
Látjátok? Mégis itt vagyok!
Ez most nyíltszívű vallomás;
visszhang leszek, ha meghalok.
Égette lelkem ezernyi sárkány,
elért már megannyi dárda,
nem védett meg pompás márvány,
szívem mélyen el lett zárva.
Szárnyam zordul levágták,
kezeimen véres kötelek,
utamat folyton elállják,
s vernek lábamba szögeket.
Börtönömből nem látok fényeket,
lassan, egyedül elporhadok
elfeledve mulandó képeket;
visszhang leszek, ha meghalok.
Ámor keze mégis elért,
szememnek idegen fényjáték,
a tömlöc fala elég,
mögöttem már két árnyék.
Sebeim mind behegedtek,
a kötelek már nem véresek,
őreim mind elfeledtek.
Kiszakított az érzelem,
utolért a szabadság,
éltető reményt kapok;
ez lenne hát a valóság?
Visszhang leszek, ha meghalok.
Valóság? Nemâ026 csak álca,
újabb börtön most a magány,
ledőlt lelkem erős vára,
a szivárvány is halovány.
Fakók már a tarka színek,
jóra alig-alig emlékszem,
hiszâ019 összetörték a szívem,
napba többé nem nézek.
Csupasz vagyok és védtelen,
úgy érzem, majd megfagyok,
hát elbúcsúzom életem;
visszhang leszek, ha meghalok.
Feladni azért mégsem fogom,
inkább küzdök a halálig,
fájdalmaimat eldobom,
nem lesz senki, aki megállít.
Most ti láttok, s hallotok,
a jelen lassan már a múlt,
őszinteségem mit adhatok,
életem lángja tán kigyúl.
Még ég bennem a remény,
csillagom még felragyog,
s a nagyvilágba üvölteném;
visszhang leszek, ha meghalok.
0 Megjegyzések