Tokaji Márton: A természet örök

Naplement idején ülök elmerengve,
simogat enyhe szél a hűs nyári csendbe’.
Vörös, tüzes lepel, melyben a Nap vére,
horizontra kúszik az alkonyi égre.
Isten teremtette hatalmas természet,
mi porszem emberek, úgy csodálunk téged.
Most nyugodt vagy, csendes, de arcod változó,
vihar villámaid számunkra riasztó.
Pedig nem haragszol az emberiségre,
föld ölén ringatod sok-sok ezer éve.
A nagy hatalmadat néha megmutatod,
földrengést, szökő árt semmiből fakasztod.
Az ember megpróbál versenyezni véled,
állandó és örök, pedig a Te léted.
Arcmására formál, alakítgat téged,
és harcol ellened hatalmas természet.
Föld mélyét kutatja, hegyeidet mássza,
sárga és fekete aranyad halássza.
Felhőkarcolókkal tör a magas égbe,
melyeknek nem örök, s nem végleges a léte.
Óceánok hátán, s mélyén hajót úsztat,
de ha te legyintesz, ott maradnak túsznak.
Űrutazást tervez, száguldoz az égen,
titkaid fürkészi egész életében.
Egy darabig tűröd, engeded, hogy játsszon,
majd bebizonyítod, túl ment a határon.
S elveszed játékát, s porral betemeted,
mint az egyiptomi ősi leleteket.