Széki Forró János
– a XVI. században kivégzett anyai ági felmenőm –
emlékének!
– a XVI. században kivégzett anyai ági felmenőm –
emlékének!
Unokáitoknak meséljétek, székelyek és magyarok!
A gyergyói havasokban, a hegycsúcsok és az ég között prédát keresve fejem fölött sas keringett, s szállt, lebegett a késő őszi napsütésben, mint egy vitorlázó repülőgép, s lábam elé, a sziklára árnyékot rajzolt.
Ott ültem, megpihentem, s csak néztem, bámultam a megszentelt tájat, amely után – Széki Forró János kivégzése óta – felmenőim annyit sóhajtoztak már.
Megértettem őket.
Mert az óhaza utáni vágy olyan, mint a kígyómarás. A méreg fullasztó: a megmart hörög, szaggatottan, görcsösen levegő után kapkod, a szíve meg ugrana ki a helyéről! Haraphatják, szívhatják a marás helyét, de az csak egyre nagyobb, mind jobban sajog, és az emberi áldozat lassan belepusztul.
Felmenőimnek a határőrvidékről menekülniük kellett, mert Báthori István erdélyi fejedelem a székelyek ősi kiváltságait igyekezett megszüntetni, s mohósága olyan volt, hogy még a székely nemesek birtokaira is szemet vetett, s a reformáció kezdeti szakaszának zűrzavarában a katolikus székelyek üldöztetését vallási köntösbe is sikerült öltöztetnie.
Életben maradt őseim pedig tutajon menekültek, búcsút intettek a megszentelt ősi birtoknak, búcsút a hegyeknek, a szélnek, a fáknak, a legelőknek, aztán Széknek, ahonnan a tatár is elhurcolt hatszáz embert, és búcsút Boncidának. A kis-Szamoson vízárral szemben eveztek, elérték a Tiszát, és meg se álltak a felső-magyar vármegyékig.
Énekeltek útközben, énekeltek, amikor megérkeztek. „Ki tudja merre, merre visz a végzet / Göröngyös úton, sötét éjjelen. / Segítsd még egyszer győzelemre néped / Csaba királyfi, csillag ösvényen. / Maroknyi székely, porlik, mint a szikla / Népek harcának, zajló tengerén / Fejünk az ár jaj, hányszor elborítja, / Ne hagyd elveszni Erdélyt Istenünk!”
Szívük zakatolt, majdnem kiszakadt.
Fölöttem kitisztult az ég, a fenyőfák tűlevelein fénylő harmatcseppek mint csillogó gyémántok csillogtak a vakító napfényben, és a hegyek ölelésében párolgó gőzfürdővé változott az érintetlen éden, amelyet Isten a székelynek hagyományozott.
Előttem ér csobogott, feljebb tőlem cseppekben gurulva kristálytiszta víz bújt ki észrevétlenül a kövek közül, mint a gyermek szeméből könnycseppek, s lejjebb patakká duzzadva már a Marost táplálta, és sebesen zúgott az élet a Tiszába, onnan a Dunába, egészen a tengerig, onnan a tengerekig, hogy meg se álljon a végtelen óceánig.
A természet erejét változtatni lehet: korlátozni nem.
Ó, ha kiáltásom a Hargitáról a vízcseppekhez hasonlóan ilyen egyenes úton célba érne!
*
Hargitai vízcseppek, vigyétek ti óhajtásomat, és székelyek és magyarok, ti pedig meséljétek unokáitoknak, hogy a székelyek és a magyarok szabadok, büszkék és függetlenek!…
Akkor is, ha nem.
És a szülői házat, Európát mindig védték, védelmezték és fogják.
De a székely és a magyar nem úgy volt ám távol, s nem úgy tért haza, mint a bibliai tékozló fiú, aki elment, majd mindenét elherdálta, s aztán éhesen és rongyokban tántorgott haza és úgy zörgetett a székely kapun, hogy a házat őrző kutya még a holdat is leugatta az égről.
Nem.
Unokáitoknak majd meséljétek, székelyek és magyarok, hogy a székelyek–magyarok a szülői házat nem hagyták el soha!
A portyázó, kalandozó s hátrafelé nyilazó lovasaik láttán – igaz – sokszor felcsendült az ima, hogy „A magyarok nyilaitól ments meg Uram minket!”, de a portyázással végül felhagytak, István király szavára hallgattak, megkeresztelkedtek, Mária országát és Európát szerették, tisztelték és védelmezték.
Európa hagyta volna akkor el a gyermekét? Anyai szív képes lehet ilyenre?
Meséljétek unokáitoknak, hogy nem!
Európa és vérei mindig szerették egymást, de leginkább titokban.
Amikor a székelyek–magyarok a szülői házat és hazát a mongoltól, a töröktől, az osztráktól, az orosztól, a szovjettől és a némettől védelmezték. Amikor szabadságharcaikat vívták, s amikor forradalmaikat – őseik megszentelt földjén és a pest–budai utcákon – vérbe fojtották.
És mondjátok unokáitoknak, székelyek és magyarok, hogy Európának is úgy kell majd szeretnie a székelyeket és a magyarokat, ahogy őket Attila, Árpád és Szent István gyermekei Mária országában szeretik.
És mondjátok véreiteknek, székelyek és magyarok, hogy ők pedig Európát oltalmazzák! Szeressék, tiszteljék, ahogy őseink ezer éven át tették.
És meséljétek unokáitoknak, székelyek és magyarok, hogy a székelyek és a magyarok lázadó, szabadságukat szerető, harcias, de hűséges európaiak.
Meséljétek, hogy székelynek, magyarnak lenni: rang, tartás és áldozat!
Meséljétek, hogy székelynek, magyarnak lenni helytállást jelent!
Meséljétek unokáitoknak, hogy székelynek, magyarnak lenni és azzá válni büszkeség.
Meséljétek!
Meséljetek unokáitoknak, székelyek és magyarok!…
*
Székely–magyar rovásírással a nedves földbe véstem faággal az A betűt:
A betűk kezdete! A székely-rovásírás ábécéje Alfától Omegáig! A variációk úgy illeszkednek egymáshoz, mint a gének, amelyek színessé és változatossá formálják a teremtést.
A székely–magyar rovásírást – ha lenne! – elhelyezném az Európai Unió népeinek kincses ládájába.
Szavak! Születnek, csiszolódnak és elkopnak. Újak születnek s mondatokat, történeteket alkotva világítják meg az elénk táruló világot, mint a kozmosz csillagokkal tűzdelt lepedője a végtelen égboltot.
A mitikus idő maga a teremtés, amelynek kezdetén a káosz artikulációjából született az alsó, a középső és a felső világ, a föld, a víz, az ég, a Nap, az égitestek, a növények, az állatok és az ember? A hangok képzéséből jöttek létre a szavak, azokból a mondatok, és az intelligencia égitestként világító találmánya az írás? Amelynek ismerete és használata korokon át papi kasztok és sámánok kiváltsága volt?
Az egyiptomi hit szerint az írás istentől való: Ré mondotta, és Thot feljegyezte. Isteni eredetűnek vallja az írást az iszlám is: Allah találta ki a betűket, s tanította meg rájuk Ádámot. Írott szent szöveg a Tóra is: „Isten maga készítette a táblákat, az írás Isten írása volt, bele volt vésve a táblákba” – olvasható a Bibliában. A Teremtés könyve említi, hogy a világ számokból és betűkből áll. Eszerint az ábécé betűinek sorra vétele bizonyos értelemben azt jelenti, hogy bejárjuk a világmindenséget a kezdetektől a végig, vagyis az aleftól a tauig (az alfától az ómegáig).
Amikor bölcsészhallgató voltam, szerelmemnek írástörténet órákon székely–magyar rovásírással írtam a leveleket és később majd gyermekem anyjává lett évfolyamtársam ugyanezzel az írással adott választ a leveleimre.
Hogy történhetett, hogy ez az írás teljesen feledésbe merült? Hogy már sehol és semmikor nem használjuk!
Pedig krónikaíróink említik, hogy a magyarság egy részének, a székelyeknek saját írásuk volt. Állításukat a XV. századi történetírók is megerősítik, de a legfontosabb bizonyítékok mégis a fennmaradt rovásírásos emlékek. A nikolsburgi ábécé a legfontosabb közülük. A csehországi Mikulovóból (történelmi nevén: Nikolsburg) Svájcba került 1930-ban a hercegi könyvtár, amelyet ott eladtak. Az Országos Széchenyi Könyvtár a luzerni árverésen vásárolta meg ezt – az 1483-ban készült – ősnyomtatványt, amelynek végére bekötött pergamenlap hátán találták meg a székely–magyar rovásírás 46 betűs ábécéjét.
Az Úr adta és megőrizte.
Maradt négy templomi felirat: a székelyderzsi, a bögözi, az énlakai és az 1944-ben felfedezett – valószínűleg XIII. századi – homoródkarácsonyfalvi rovásírásos emlék, amelyek közül az énlakai unitárius templom kazettás mennyezetének egyik virágmintás díszítésű kazettáján jobbról balra olvasva látható a felirat: „Egy az Isten – Georgyus Musnai (de) Jágó”
Csíkszentmártonban és Csíkszentmihályon talált templomi feliratok csak másolatban maradtak meg.
Nevezetes a konstantinápolyi 1515-ből származó felirat, mely – jobbról balra olvasva – hírül adja, hogy „Ezeröt¬száztizenöt esztendőben írták ezt, László király öt követét váratták itt…”
II. Ulászló király követeit hét esztendeig Sztambulban ugyanis visszatartotta Szelim szultán, s Székely Tamás, a tekintélyes követség egyik tagja, a Követek háza külső falára rovásírással véste fel a híradást életükről. Az Elcsi-hán – a Követek háza – 1865-ben leégett, Székely Tamás rovásírásos vésete megsemmisült, ám még 1553-ban Derschwam János, mint Ferdinánd király követének kísérője Sztambulban járt és lemásolta a követi szállás istállójának falát ékesítő feljegyzést. A másolat pedig a Fuggerek levéltárából került elő 1913-ban.
Próbálom emlékezetből felidézni az ábécét, amellyel egykor – igaz: segítséggel – leveleket írtam…
Kéki Béla írástörténetéből leendő könyvtártudósoknak vizsgáznunk kellett, s a székely–magyar rovásírásban nekem akkor az is tetszett, hogy egyes jelei közvetlenül a görög ábécéből származnak.
16 betűje feltűnően hasonlít a türk betűkre, két jel pedig a glagolita, tehát a cirill írásmód előtti ószláv írás megfelelő jeleire emlékeztet.
Mennyi hatás érte – érhette – őseinket! Hány és hány civilizációval kerültek kapcsolatba, akiktől tanultak, s akik tőlük szerezhettek ismereteket!
A székely–magyar rovásírás sorvezetése jobbról balra halad.
Fiam, még az óvodában, amikor foglalkozásokon jobbról balra haladva rajzolta, írta első betűkezdeményeit, azt mondták neki:
– Úgy írsz, mint a zsidók!
Székely atavizmus lehetett ez a gyermeknél, akinek Széki Forró János ugyanúgy anyai ági felmenője, mint apjának?
Lehetett egyszerű véletlen is.
Németh Gyula a rovásírásról szóló munkájában írja: „Kizártnak tartom, hogy az írás használata – ilyen értékes kincse a műveltségnek – ha egyszer már megvolt, a többi törzsnél ne lett volna meg.”
Egyet kell érteni a szerzővel abban, hogy a székely írás a keresztény hitre még át nem tért magyarságnak általánosan használt írása volt, amely a kereszténység átvétele, s a latin ábécé bevezetése után feledésbe merült, de megmaradt az elkülönülve és önálló szervezetben élő székelyeknél.
A székely rovásírás legterjedelmesebb emléke a Marsigli-féle naptár.
Az eredetije ugyan nem maradt meg, de Luigi Ferdinando Marsigli (1658–1730) olasz hadmérnök lemásolta és megmen¬tette az utókornak. Az olasz mérnök a császári csapatok tisztje volt, részt vett Buda ostromában, majd Erdélybe vezényelték 1690-ben, s találkozott a naptárral, amely lényegében egy közel másfél méter hosszú faléc volt, aminek négy oldalára rovásírással vésték a névnapokat és a dátumokhoz kötött egyházi ünnepeket.
Marsigli kilenc papírlapra tudta lemásolni a jeleket. Bo¬lognában őrzött hagyatékában olasz kutató fedezte fel a székely rovásírás e felbecsülhetetlen értékét, amelyről először Veress Endre írt 1906-ban a Magyar Könyvszemlében.
Volt ámulat és döbbenet Magyarhonban!
Az Osztrák–Magyar Monarchia külpolitikai praktikáinak – amit mindig osztrák külpolitikusok műveltek – nem állt érdekükben a magyarok „keleti kapcsolatainak” hangoztatása, sokkal inkább a finn-ugor nyelvrokonság túlhangsúlyozása.
A székely–magyar rovásírás ugyanis a türk írás családjához tartozik. A közép-ázsiai törökség törzsi szövetsége az V. század közepén Kelet-Ázsiáig a Fekete tengerig terjesztette ki hatalmát. Írását a szogdoktól vette át. A szogdok az Aral-tóba ömlő Oxus (Amu-Darja) folyó környékén éltek, és nyelvük a perzsával rokon nyelvek közé tartozott. Írásukat az arámi betűírás átvételével alakították ki.
Szogd közvetítéssel a türk írás is az arámiból származik tehát.
Őseinket az Urál-vidéki őshazájukban érte a türk hatás, aminek köszönhető a székely–magyar rovásírás.
Arámi betűírás!
Az arameus nyelv – amely Jézus nyelve volt! – leírt jelei hasonlíthatóak a székely–magyar rovásírásunkhoz!
Felemelő érzés volt Szíriában, Maalula környékén, a hegyekben élő keresztény arameus közösség között időzni! Templomuk zarándokhely, ahol tucatjával állnak a sziklakápolnák falaihoz támasztott mankók. A Maalulába zarándoklók hagyták ott, mert ott jártuk és fohászaik után már nem volt szükségük azokra.
S a mai iszlámhívő Szíriában – ahol a damaszkuszi Omajjad-mecsetben Keresztelő Szent János sírját őrzik, hiszen számos Ó- és Újszövetségi próféta, próféta a Koránban is –: ez az arameus közösség a mai napig is Jézus Krisztus nyelvét beszéli.
Székely–magyar rovásírásunk az arámiból szogd közvetítéssel kialakuló türk írás családjához tartozik tehát.
Követve az iszlámhívők gyakorlatát, mely szerint a Korán egy-egy sorát aranytáblába vésetik, s bekereteztetve otthon féltve őrzik – a rovásírás ábécéjét magam is táblába vésetem, hogy kincseim közé ezt a márványlapot a falra föltegyem. S amikor majd előtte megállok: képzeletben neveket, szavakat illesztek a betűkhöz, amelyek egymáshoz simulva a magyarok történelmét úgy foglalják keretbe, ahogy a rubint, a gyémántot és a zafírt a gyűrű.
0 Megjegyzések