Tömeg van a fényes temetőben,
Magányosan ballagok csendben.
Az Ősz, ahogy Télbe fordul lassan,
Nyomott szomorúság az avarban
Szememre vetette árnyát.
Mosódnak a kopasz fák,
Némely síron a gesztenye-szívek;
Könnyem szárad az őszi szélben,
Mintha hívnák a száraz ágak:
-Vizet! Vizet! - kiabálnak,
És feladják lassan.
Koromcsőrű varjú olvad egy szoborba,
Riadt, érdes dala belehullik a csöndbe…
Most ünnep van, s zaj is talán;
De mennyei csöndje a temetőnek
Elnyomja az ember zaját.
Most siratom, ki elveszett,
S azt is, ki itt maradt.
Öreg néni a sír mellett
Fáradt szemeit törölgeti, s
Ráncai közt elvesznek a könnyek.
Tisztelt írók és költők. Nektek is lehetőségetek van arra, hogy portálunkon megjelenjetek a menüben található Tartalom beküldése linkre kattintva.
0 Megjegyzések