Történt egyszer, mikor az ember elment otthonrúl, és az asszony maga maradt, és épp az ebéd utáni szundikálását töltötte, éppen akkor, éktelen nagy ricsaj, csörgés, csörömpölés támadt. Erre riadt szegény mély álmából. Ijedtében azt sem tudta hol van! Csak dörgölte álmos szemeit, majd bizonyossá vált, hogy a zaj a konyhából jön. Nagyon megrémült. Azt hitte tán tolvaj betyárok, lepték meg a házat. Ha nem félt vóna annyira, tán még kiabál is, de igen csak félt az istenadta. Reszketett egész testében, mint a nyárfalevél.
Mikor első riadalmából, egy kissé magához tért, némi erőt gyűjtött, csendben a kályhához osont, kapta a piszkavasat, és azzal felfegyverkezve, kirontott a konyhába. Nagy meglepetésére a konyha üres volt. Sehol egy szál tolvaj betyár. A csörömpölés is megszűnt egy pillanatra, ám fel sem ocsúdhatott, ismét nagy lárma kerekedett. Fülelni kezdett. Egyre kivehetőbbé vált, hogy bizony a lárma nem jön máshonnét, mint a konyhaszekrényből. – No! Tán csak nem egér fészkelte be magát az edények közé? – morfondírozott. Közben, fogta a hokedlit, odavitte a szekrény elé, gondolván, ha kinyitja a szekrény ajtaját, és kiugrik az egér, ő biza felmászik a tetejére, és fejbe kólinttya a piszkavassal! Ettől még elszántabbá vált, és nagy bőszen kinyitotta az ajtót. Már készült, hogy felpattanjon a hokedlira, de egy fia egér sem jött elő onnét.
Telt, múlt az idő. Már rég megfeledkezett a dologról, mikor aztán megint hallani vélte azt a furcsa ricsajozást.
– Mit szücc, kis szűcs? Szósz huszt szücc kisz szűcs?
– Még, még!!!
– Jaj, már fáj a hasam!
– Cak nevesszetek! Fogtok még ti isz szejpiteni!
- Jaj mááár! Nem bírom tovább!
Az öreg, likas bögre szeme is könnybe lábadt a nevetéstől. Nem bírta ő sem megállni, hogy ne nevessen a saját hiányosságán. Féktelen jókedvükben a lábasok, bögrék, kanalak, és minden nemű fém edény, észre sem vették, hogy egymásnak verődnek, és kihallatszik a szekrényből a zaj, amit csapnak. A bádog teáskanna még a fedelét is csapdosta cudar jókedvében.
Az öreg bögre ugyan likas volt, és pöszén beszélt, de a füle még jó volt. Meg is hallotta, amint közeledett az asszonyság.
–Piszt! Piszt! Cend legyen máj! - csitítgatta társait, de ettől az ifjabbak sikítva nevettek tovább, és amikor kinyílt az ajtó, a fetrengéstől kipottyantak az asszonyság lába elé.
– No fene! – lepődött az meg. – Hát itt meg mi történhetett? Hiszen én mindent rendben hagytam itt! Felvette a kigurult kisbögrét, kanalat, és bele tette a mosogató dézsába.
Miután elköltötte az ebédjét, a tányért, eccájgot, vizespoharat is mind betette a vízbe, had ázzanak, amíg ő ejtőzik egy kicsit. De ha már áztatja őket, a szekrényben marad rég használt, öregebb serpenyőt, fazekat, és a likas bögrét is bele tette a habos vízbe, gondolta, pár nap és vége az aratásnak, aztán haza gyün az ura. Hadd fogadja szép tiszta takaros házzal. Ezzel pihenni tért.
Az öreg bögre egyszer csak trüsszögni kezdett, meg még bugyborékolt is.
– Azt hiszem, széna náthász jettem! És azt hiszem, szüjjedek! És szegítszen mán vajaki! Nem tudok úszni! – fröcsögött kétségbeesetten, míg a többiek hahotázni kezdtek megint. Mint a pancsoló gyerekek a faluvégi patakban, úgy lubickoltak a vízben. No persze az öreg bögre rájátszott esetlenségére, mert nagyon tetszett neki, hogy ő a lelke a társaságnak. Ki is pacsálták alaposan a vizet a konyhakőre.
Jött az asszony, és csak ámul, és csak bámult! Nem értette mi történt már megint. Mikor meglátta az elmerült likas bögrét, azt gondolta: - Egész biztos, hogy ő pacsálta ki a vizet. Ki kellene már dobni ezt az ócskaságot a szemétdombra. Nem jó ez mán semmire! Azért elmosta kívül, belül. Szépen megtörölgette. Megtörölgette a többieket is. Kimosta a konyhaszekrényt, még az ajtót is letörölte! Visszapakolászta szép sorjában az edényeket. Mire végzett éppen este lett. Majd jött a reggel, aztán megint az este. Mikor végre aztán, egy délelőttön, hallja ám, hogy nyikorog a kiskapu. Hát! Az ura gyütt meg! Vastagon fődes csizmáját az ajtón kívül levette, úgy lépett be a házba.
– Aggyon Isten! – köszönt az asszonynak, aki köténye sarkával, épp könnyező szemeit törölgette.
– Aggyon! Hát meggyütt kend?
– Meg!
– Üljön mán le! Biztosan fáradt. Hozok egy kis tejet – sürgött az asszony boldogan. Még a térgye sem fájt annyira.
Az ember leült. Kopottas, napszítta kalpagját az asztalra dobta.
– Oszt, mesélj! Mi történt, míg odavótam?
Az asszony visszatért a tejjel, ura elé tette. Az élvezettel kortyolgatta a még langyos, frissen fejt tejet. Az asszony nézte, ahogy iszik, és közben megeredt a nyelve: - A szomszédban megellett a tehén. Húú, micsoda borja született nekije! El sem hinné az ember! Három lába van szerencsétlennek! A Julist rajtakapta az ura. Vót nagy sírás-rívás mikon az el akarta űzni otthonrúl! – Más..!? Nem történt?
– Ugyan mi?
- Ember! Ember nem jár erre?
– Ember? Minek gyütt vóna?
– Hohó! A menyecske egyedül egy ekkora házban…! – csillant huncutul a férfi szeme.
– Eriggyen mán, kend! – nevetett az asszony. – Kinek kellenék?
– Nem úgy van az! A vén kecske is megnyalja a sót! Más, egyéb?
– Volna még valami. Az öreg bögre kilukadt. Tán ki kéne dobni.
– Az öreg bögre!? Kár!
Egy percnyi hallgatás után azt monggya az ember: - Eriggy, hozd ide, hadd nézem!
Az asszony szinte megtáltosodott. Oly fürgén pattant, mint fiatal lyány korában. Tetszett neki, hogy az ura, még mindég huncutkodik, évődik vele. Ennyi év után is udvarol néki. Ringatta is a csípejét, csak úgy lengett a szoknyája utána!
Egyenes derékkal hajolt a szekrénybe a bögréért! Az ember nézte, megpödörte bajuszát a büszkeségtől, hogy ilyen takarós, jó fogós menyecskéje van néki.
– Hadd, lám! – nyúlt a bögréért az ember. A másik kezével meg rácsapott az asszony tomporára.
– Juj! Maga zsivány! – húzta arrébb magát a nő.
– Hm! Nem is olyan vészes ez a lik. Megyek, megfoldozom – mondta az ember. Ezzel fogta magát, kiment a szerszámos kamrába és fütyörészve munkához látott.
Nem sokára visszatért a megújult bögrével. Az asszony megint elmosta, aznap már másodszor a bögrét, és betette a helyére a szekrénybe.
– Mit sütsz kis szűcs? Sós húst sütsz kis szűcs? Na! Mit szóltok pajtikáim? Ugye milyen remekül megy nekem ez a nyelvtörő? Ki akarja utánam mondani? – dicsekedett az öreg, de már nem likas bögre. Ám a szekrényben síri csend volt. Majd: - ÁÁÁ! – legyintett az egyik legifjabb, aki eddig még sosem szólalt meg. – Ez így túl unalmasz! Moszt min fogunk nevetni? Pejsze, ha iszmét likasz lennél…
Szalontai Tibor:
1. A Lorenz
Miért éppen a műhelybe? – Pétert váratlanul érte a kérdés, nem is igazán tudott rá mit válaszolni. Tényleg, miért is? Nem volt elég neki az utóbbi néhány év bajlódása a melósokkal? Hisz többek között éppen ezért jött el a gyárból, hagyta magát idecsábítani volt iskolájába.
A diri őszinte lelkesedéssel fogadta. Elébe sietett, szinte atyaian átölelte, megropogtatta a csontjait, belekapott a fájós kezébe is, megforgatta, körberajongta.
- Hadd lássalak Peti fiam, nahát, megemberesedtél! Örülök, hogy itt vagy, mindig is a legjobb diákjaim közül választottam a tanáraimat. Most, hogy többen is nyugdíjba készülnek, szabadon választhatsz magadnak tantárgyakat. Szakrajz, szerszámgépek, forgácsolástechnológia, képlékenyalakítás, anyagismeret, esetleg üzemgazdaságtan, amelyiket csak akarod.
- Igazgató úr, nem lehetne inkább a műhelybe kerülni, szakoktatónak?
A diri álla leesett a csodálkozástól, hogy ő még ilyet nem pipált. Hogy amilyen kiválóan tanult, ugyanolyan jó mérnök lett belőle, most mégis technikusi beosztást akar! Hisz egy szakoktatónak nem is kell sem mérnöki, sem tanári diploma. De Péter addig erősködött, hogy „miért, tán jól képzett szakoktatóra, nincs szükség?”, hogy a diri a végén kezdett megenyhülni. Valóban, a Dobozi Jóska is most megy nyugdíjba, „Régi bútordarab a forgácsolóban, tudod a Boxer, így hívtátok, nem? A maiak is így hívják, meg a tanár kollegák is”.
- Dobozi tanár úr nyugdíjba megy?
- Már rég nyugdíjas, persze azóta is bejár órát tartani, de lassan tényleg elmegy, végleg nyugalomba vonul. Gyere, átkísérlek a műhelybe, nézzél szét kicsit, mielőtt végleg döntenénk. Sok minden megváltozott, mióta nem láttad!
Átballagtak a függőfolyosón, régen ez sem volt még. Péter megilletődve lépett be a tanműhelybe. Pórusai elérzékenyülve fogadták be az ismerős illatokat, zajokat. A gépekből és a döngölt padlóról áradó olajszag, gépzakatolás nem sokban különbözött a gyárban megszokottól, de mégis egészen más volt. Jellegzetesen „szakközepes bukéja”, Péterben különös nosztalgiát ébresztett. Az itt eltöltött svájcisapkás évek, napok órák gyötrelmei, sikerei szinte egyszerre rohanták meg az emlékezetét. Egy állatidomár, jobban mondva egy állatgondozó elégedettségével tekintett kedves jószágaira, a gépekre. Ismerték egymást. Néhány kivétellel. Volt ugyanis egy-két új szerzemény is, számjegyvezérlésű esztergák, a diri büszkén mutogatott feléjük. Péter figyelmét azonban hirtelen egy egészen másféle masina kötötte le, csodálkozva fedezte fel az egyik sarokban a vén kúpfogazót. „A Lorenz! Hát még mindig itt van?” Igen, a Lorenz! Péterbe belehasított a felismerés. Már biztosan tudta a választ, miért akar éppen szakoktató lenni. Hát persze, a Lorenz! Hogyan is felejthetné azt a sok évvel ezelőtti, sorfordító napot …
Mikor első riadalmából, egy kissé magához tért, némi erőt gyűjtött, csendben a kályhához osont, kapta a piszkavasat, és azzal felfegyverkezve, kirontott a konyhába. Nagy meglepetésére a konyha üres volt. Sehol egy szál tolvaj betyár. A csörömpölés is megszűnt egy pillanatra, ám fel sem ocsúdhatott, ismét nagy lárma kerekedett. Fülelni kezdett. Egyre kivehetőbbé vált, hogy bizony a lárma nem jön máshonnét, mint a konyhaszekrényből. – No! Tán csak nem egér fészkelte be magát az edények közé? – morfondírozott. Közben, fogta a hokedlit, odavitte a szekrény elé, gondolván, ha kinyitja a szekrény ajtaját, és kiugrik az egér, ő biza felmászik a tetejére, és fejbe kólinttya a piszkavassal! Ettől még elszántabbá vált, és nagy bőszen kinyitotta az ajtót. Már készült, hogy felpattanjon a hokedlira, de egy fia egér sem jött elő onnét.
Telt, múlt az idő. Már rég megfeledkezett a dologról, mikor aztán megint hallani vélte azt a furcsa ricsajozást.
– Mit szücc, kis szűcs? Szósz huszt szücc kisz szűcs?
– Még, még!!!
– Jaj, már fáj a hasam!
– Cak nevesszetek! Fogtok még ti isz szejpiteni!
- Jaj mááár! Nem bírom tovább!
Az öreg, likas bögre szeme is könnybe lábadt a nevetéstől. Nem bírta ő sem megállni, hogy ne nevessen a saját hiányosságán. Féktelen jókedvükben a lábasok, bögrék, kanalak, és minden nemű fém edény, észre sem vették, hogy egymásnak verődnek, és kihallatszik a szekrényből a zaj, amit csapnak. A bádog teáskanna még a fedelét is csapdosta cudar jókedvében.
Az öreg bögre ugyan likas volt, és pöszén beszélt, de a füle még jó volt. Meg is hallotta, amint közeledett az asszonyság.
–Piszt! Piszt! Cend legyen máj! - csitítgatta társait, de ettől az ifjabbak sikítva nevettek tovább, és amikor kinyílt az ajtó, a fetrengéstől kipottyantak az asszonyság lába elé.
– No fene! – lepődött az meg. – Hát itt meg mi történhetett? Hiszen én mindent rendben hagytam itt! Felvette a kigurult kisbögrét, kanalat, és bele tette a mosogató dézsába.
Miután elköltötte az ebédjét, a tányért, eccájgot, vizespoharat is mind betette a vízbe, had ázzanak, amíg ő ejtőzik egy kicsit. De ha már áztatja őket, a szekrényben marad rég használt, öregebb serpenyőt, fazekat, és a likas bögrét is bele tette a habos vízbe, gondolta, pár nap és vége az aratásnak, aztán haza gyün az ura. Hadd fogadja szép tiszta takaros házzal. Ezzel pihenni tért.
Az öreg bögre egyszer csak trüsszögni kezdett, meg még bugyborékolt is.
– Azt hiszem, széna náthász jettem! És azt hiszem, szüjjedek! És szegítszen mán vajaki! Nem tudok úszni! – fröcsögött kétségbeesetten, míg a többiek hahotázni kezdtek megint. Mint a pancsoló gyerekek a faluvégi patakban, úgy lubickoltak a vízben. No persze az öreg bögre rájátszott esetlenségére, mert nagyon tetszett neki, hogy ő a lelke a társaságnak. Ki is pacsálták alaposan a vizet a konyhakőre.
Jött az asszony, és csak ámul, és csak bámult! Nem értette mi történt már megint. Mikor meglátta az elmerült likas bögrét, azt gondolta: - Egész biztos, hogy ő pacsálta ki a vizet. Ki kellene már dobni ezt az ócskaságot a szemétdombra. Nem jó ez mán semmire! Azért elmosta kívül, belül. Szépen megtörölgette. Megtörölgette a többieket is. Kimosta a konyhaszekrényt, még az ajtót is letörölte! Visszapakolászta szép sorjában az edényeket. Mire végzett éppen este lett. Majd jött a reggel, aztán megint az este. Mikor végre aztán, egy délelőttön, hallja ám, hogy nyikorog a kiskapu. Hát! Az ura gyütt meg! Vastagon fődes csizmáját az ajtón kívül levette, úgy lépett be a házba.
– Aggyon Isten! – köszönt az asszonynak, aki köténye sarkával, épp könnyező szemeit törölgette.
– Aggyon! Hát meggyütt kend?
– Meg!
– Üljön mán le! Biztosan fáradt. Hozok egy kis tejet – sürgött az asszony boldogan. Még a térgye sem fájt annyira.
Az ember leült. Kopottas, napszítta kalpagját az asztalra dobta.
– Oszt, mesélj! Mi történt, míg odavótam?
Az asszony visszatért a tejjel, ura elé tette. Az élvezettel kortyolgatta a még langyos, frissen fejt tejet. Az asszony nézte, ahogy iszik, és közben megeredt a nyelve: - A szomszédban megellett a tehén. Húú, micsoda borja született nekije! El sem hinné az ember! Három lába van szerencsétlennek! A Julist rajtakapta az ura. Vót nagy sírás-rívás mikon az el akarta űzni otthonrúl! – Más..!? Nem történt?
– Ugyan mi?
- Ember! Ember nem jár erre?
– Ember? Minek gyütt vóna?
– Hohó! A menyecske egyedül egy ekkora házban…! – csillant huncutul a férfi szeme.
– Eriggyen mán, kend! – nevetett az asszony. – Kinek kellenék?
– Nem úgy van az! A vén kecske is megnyalja a sót! Más, egyéb?
– Volna még valami. Az öreg bögre kilukadt. Tán ki kéne dobni.
– Az öreg bögre!? Kár!
Egy percnyi hallgatás után azt monggya az ember: - Eriggy, hozd ide, hadd nézem!
Az asszony szinte megtáltosodott. Oly fürgén pattant, mint fiatal lyány korában. Tetszett neki, hogy az ura, még mindég huncutkodik, évődik vele. Ennyi év után is udvarol néki. Ringatta is a csípejét, csak úgy lengett a szoknyája utána!
Egyenes derékkal hajolt a szekrénybe a bögréért! Az ember nézte, megpödörte bajuszát a büszkeségtől, hogy ilyen takarós, jó fogós menyecskéje van néki.
– Hadd, lám! – nyúlt a bögréért az ember. A másik kezével meg rácsapott az asszony tomporára.
– Juj! Maga zsivány! – húzta arrébb magát a nő.
– Hm! Nem is olyan vészes ez a lik. Megyek, megfoldozom – mondta az ember. Ezzel fogta magát, kiment a szerszámos kamrába és fütyörészve munkához látott.
Nem sokára visszatért a megújult bögrével. Az asszony megint elmosta, aznap már másodszor a bögrét, és betette a helyére a szekrénybe.
– Mit sütsz kis szűcs? Sós húst sütsz kis szűcs? Na! Mit szóltok pajtikáim? Ugye milyen remekül megy nekem ez a nyelvtörő? Ki akarja utánam mondani? – dicsekedett az öreg, de már nem likas bögre. Ám a szekrényben síri csend volt. Majd: - ÁÁÁ! – legyintett az egyik legifjabb, aki eddig még sosem szólalt meg. – Ez így túl unalmasz! Moszt min fogunk nevetni? Pejsze, ha iszmét likasz lennél…
Szalontai Tibor:
1. A Lorenz
Miért éppen a műhelybe? – Pétert váratlanul érte a kérdés, nem is igazán tudott rá mit válaszolni. Tényleg, miért is? Nem volt elég neki az utóbbi néhány év bajlódása a melósokkal? Hisz többek között éppen ezért jött el a gyárból, hagyta magát idecsábítani volt iskolájába.
A diri őszinte lelkesedéssel fogadta. Elébe sietett, szinte atyaian átölelte, megropogtatta a csontjait, belekapott a fájós kezébe is, megforgatta, körberajongta.
- Hadd lássalak Peti fiam, nahát, megemberesedtél! Örülök, hogy itt vagy, mindig is a legjobb diákjaim közül választottam a tanáraimat. Most, hogy többen is nyugdíjba készülnek, szabadon választhatsz magadnak tantárgyakat. Szakrajz, szerszámgépek, forgácsolástechnológia, képlékenyalakítás, anyagismeret, esetleg üzemgazdaságtan, amelyiket csak akarod.
- Igazgató úr, nem lehetne inkább a műhelybe kerülni, szakoktatónak?
A diri álla leesett a csodálkozástól, hogy ő még ilyet nem pipált. Hogy amilyen kiválóan tanult, ugyanolyan jó mérnök lett belőle, most mégis technikusi beosztást akar! Hisz egy szakoktatónak nem is kell sem mérnöki, sem tanári diploma. De Péter addig erősködött, hogy „miért, tán jól képzett szakoktatóra, nincs szükség?”, hogy a diri a végén kezdett megenyhülni. Valóban, a Dobozi Jóska is most megy nyugdíjba, „Régi bútordarab a forgácsolóban, tudod a Boxer, így hívtátok, nem? A maiak is így hívják, meg a tanár kollegák is”.
- Dobozi tanár úr nyugdíjba megy?
- Már rég nyugdíjas, persze azóta is bejár órát tartani, de lassan tényleg elmegy, végleg nyugalomba vonul. Gyere, átkísérlek a műhelybe, nézzél szét kicsit, mielőtt végleg döntenénk. Sok minden megváltozott, mióta nem láttad!
Átballagtak a függőfolyosón, régen ez sem volt még. Péter megilletődve lépett be a tanműhelybe. Pórusai elérzékenyülve fogadták be az ismerős illatokat, zajokat. A gépekből és a döngölt padlóról áradó olajszag, gépzakatolás nem sokban különbözött a gyárban megszokottól, de mégis egészen más volt. Jellegzetesen „szakközepes bukéja”, Péterben különös nosztalgiát ébresztett. Az itt eltöltött svájcisapkás évek, napok órák gyötrelmei, sikerei szinte egyszerre rohanták meg az emlékezetét. Egy állatidomár, jobban mondva egy állatgondozó elégedettségével tekintett kedves jószágaira, a gépekre. Ismerték egymást. Néhány kivétellel. Volt ugyanis egy-két új szerzemény is, számjegyvezérlésű esztergák, a diri büszkén mutogatott feléjük. Péter figyelmét azonban hirtelen egy egészen másféle masina kötötte le, csodálkozva fedezte fel az egyik sarokban a vén kúpfogazót. „A Lorenz! Hát még mindig itt van?” Igen, a Lorenz! Péterbe belehasított a felismerés. Már biztosan tudta a választ, miért akar éppen szakoktató lenni. Hát persze, a Lorenz! Hogyan is felejthetné azt a sok évvel ezelőtti, sorfordító napot …
0 Megjegyzések