Mészáros Péter: Elégia a szerelemről

Mondd el, a nap milyen okból kél, és tündököl árván,
Hogyha a hajnali hold helyt odaadva cserél?
Mondd el, a szép szerelem fényét én, végre ha látnám,
Mért veszik el? Tova tűn. Ejti az éjbe szemét.
Harcra kel éjjel, az elmúlásnak kín seregével.
Győzni fog újra talán, végül örökre veszít.
Mondd el, a szív, amely így vert néked, társam a létben,
Mért dobog oly egyedül? Lenne a kánon szép.

És te, kitől a karomból disztichon ég a papírra
Nem veszed észre, nem ám! Szőrmefotelba csücsülsz.
Lábad a paplan alatt, és tévé zúg, ez a minta.
Zöld tea, így szereted, kályha közelben elülsz.
Hajkoronád az a függöny, mely rejti a te lelked,
Közben a színpadodon játszik a szép, meg a jó.
Tarka, vad erdei tisztás szempárod, hova felleg
Lába sem ér oda be, tükröm az égi való.
Csókjaid ám Erató múzsához mérhetem akkor,
Hogyha kitörve a bábból, szállsz el a gátakon át.
Lepke leszel. Ne repülj mellőlem! Hisz tudod azt, hogy
Nem remegett ajakam ajkadon éj-violám.
Aphrodité alakított fényből, látta, te szebb vagy
Nála ezért el akart söpreni végre, de én
Megmenekítlek a bajtól, így félsz nem lehet, elhagy
Gondtalanul tovatűnsz, szívdarabom meg a bér.
Mindenemet neked adnám, mert vágyom kacajodra.
Szél zene hangszer, amit rezgetek én szívesen.
Mindenemet de feladnám, csakhogy légy a karomba!
Eldobom életem, el! Tollamat elfeledem!
Álmodom általad álmatlanságomban, az álmom:
Várom a pillanatot, egy napon észre vegyél.
Félve kopogtatom én a te vállad a szőrmefotelba
Közben a Discman-eden bömböl a banda, zenél.

Ennyi vagyok. Tudom, ennyit számítok neked, Édes.
Más szeret, ám legalább van ki szívedre talált
Boldog a nap, ha feladja helyét, ha uralma se véges,
Megpihen ő, s a világa. Fájni fog így a hiánya.