(részlet)
//Az egész fiatal koromban kezdődött. Néha jobb az elejéről mesélni. Néha nem//
Megszülettem, elvegyültem, kiváltam. Gyermekeket csináltam. Aztán felejtésnek bére hullott az egészre. Örökké emlékezni szeretőd arcára, forró ölelésére? Elfelejteni a rosszat, ami veled történt? Kétoldalú penge ez, melynek közepe is elmetszheti nyakad. Nekem megadatott az, hogy semmire se emlékezzek.
Nyár volt. Forró, tüzes nyár. Felhőtlen boldogság, mely akkor tölt el igazán, mikor fél napot átszundítva azt teheted, amit csak a szíved diktál. Kár, hogy sötét az egész. Nagyon sötét.
Az amnézia egy csodálatos betegség. Azért, mert tudod, hogy amit elvesztettél, valamikor a tied volt. És egyszer, reménykedsz, hogy visszatalál az elveszett bárány. Pirosan, véresen, ködösen:
A vörös köd kérlelhetetlen. Nem hiába vörös. Ha jön, soha nem várod, hogy mi lesz utána. A vörös köd lecsap, és isten irgalmazzon az emlékeidnek! Rám talált június 16-án. Augusztus16-a a következő dolog, mely hálót alkotott az én dohos padlásomban.
- Legalább jó volt?- kérdeztem meg egyik barátomat az emlékeim elveszte után.
- Nagyon – válaszolta - Még pókerezni is megtanultál.
Leültünk a Szegedi Múzeum előtti lépcsőre, és bátran néztünk farkasszemet a naplementével.
- Szerintem te is akartad, hogy így legyen – folytatta – Minden ok nélkül nem illan el semmi. Csak ha TE is szeretnéd.
Később tudtam meg, hogy régebben láttam egy gyilkosságot. Az emlékek teljesen eltűntek a tudatomból. Vajon én akartam ezt?
A vörös köd szikrázik a szemed előtt, ha támad. Az a legalattomosabb benne, hogy időt hagy arra, hogy elfelejtsd, hogy láttad, aztán egy újabb rohammal elvegye azt, ami megilleti. Ám mielőtt megteszi, érezteti veled, hogy mit tép ki belőled. Látod az arcokat, az elkapott pillantást, a baráti ölelést. Aztán semmi sem marad. Semmi. Ott hagy téged meztelenül egy nagyon-nagyon idegen világban.
//Az egész fiatal koromban kezdődött. Néha jobb az elejéről mesélni. Néha nem//
Megszülettem, elvegyültem, kiváltam. Gyermekeket csináltam. Aztán felejtésnek bére hullott az egészre. Örökké emlékezni szeretőd arcára, forró ölelésére? Elfelejteni a rosszat, ami veled történt? Kétoldalú penge ez, melynek közepe is elmetszheti nyakad. Nekem megadatott az, hogy semmire se emlékezzek.
Nyár volt. Forró, tüzes nyár. Felhőtlen boldogság, mely akkor tölt el igazán, mikor fél napot átszundítva azt teheted, amit csak a szíved diktál. Kár, hogy sötét az egész. Nagyon sötét.
Az amnézia egy csodálatos betegség. Azért, mert tudod, hogy amit elvesztettél, valamikor a tied volt. És egyszer, reménykedsz, hogy visszatalál az elveszett bárány. Pirosan, véresen, ködösen:
A vörös köd kérlelhetetlen. Nem hiába vörös. Ha jön, soha nem várod, hogy mi lesz utána. A vörös köd lecsap, és isten irgalmazzon az emlékeidnek! Rám talált június 16-án. Augusztus16-a a következő dolog, mely hálót alkotott az én dohos padlásomban.
- Legalább jó volt?- kérdeztem meg egyik barátomat az emlékeim elveszte után.
- Nagyon – válaszolta - Még pókerezni is megtanultál.
Leültünk a Szegedi Múzeum előtti lépcsőre, és bátran néztünk farkasszemet a naplementével.
- Szerintem te is akartad, hogy így legyen – folytatta – Minden ok nélkül nem illan el semmi. Csak ha TE is szeretnéd.
Később tudtam meg, hogy régebben láttam egy gyilkosságot. Az emlékek teljesen eltűntek a tudatomból. Vajon én akartam ezt?
A vörös köd szikrázik a szemed előtt, ha támad. Az a legalattomosabb benne, hogy időt hagy arra, hogy elfelejtsd, hogy láttad, aztán egy újabb rohammal elvegye azt, ami megilleti. Ám mielőtt megteszi, érezteti veled, hogy mit tép ki belőled. Látod az arcokat, az elkapott pillantást, a baráti ölelést. Aztán semmi sem marad. Semmi. Ott hagy téged meztelenül egy nagyon-nagyon idegen világban.
0 Megjegyzések