A hipermarket parkolója, zsúfolásig megtelt. Két nap múlva Karácsony, az utolsó roham az ajándékokért, finom ünnepi falatokért. Már a parkolóban mérgelődtem, mert szokás szerint az összes mozgássérülteknek kialakított parkoló foglalt volt, holott csak egy két ott állón láttam, a matricát. Az egyikből kiállt egy autó, de hiába az index, abban a pillanatban befordult egy terepjáró. A harminc körüli férfi frissen, ruganyosan pattant ki belőle, s már zárta is. Szólnom kellett volna, de magamban legyintettem. Ha látta a felfestést, és odaállt, fölösleges a szó. Természetesen, a következő sor végén találtunk helyet. A kocsival azonban szerencsénk volt, a sorban éppen kipakolt egy család, és felkínálták a négykerekűt. Belekapaszkodtam, így könnyebb volt mennem. A bejáratnál be kellett sorolnunk, hirtelen felötlött bennem, hogy nem tudnám-e mással pótolni az ünnepi vacsorához hiányzó dolgokat? A válaszom a saját felvetésemre, lehangoló volt. „Hát, akkor haladjunk, beljebb.”- gondoltam. Volt időm, így nézelődtem. Nagyon sokan, családostól araszoltak a konzolok között, akik egyedül voltak, jobban haladtak. Közben gondolkodtam, nehogy kimaradjon valami. Az ajándékozás öröme, ha eltaláljuk szeretteink vágyának tárgyát, itt azonban már másról volt szó. Kisebbik lányunk az év vége felé költözött össze párjával, és úgy gondoltam, hogy a szeretet ünnepét töltse együtt a két család. Szerettem volna, ha mindenki jól érzi magát azon az estén, és izgalommal készültem több féle étellel. Elővettem kabátom zsebéből a puskámat, egy jegyzetpapírra vetett felsorolást, a hiányzó cikkekről. Újabb bosszúság. Ismét átrendezték az üzletet, semmi nem ott volt, ahol addig találtam. Hiába terveztem meg a konzolok közötti utat, össze-vissza csalinkáztunk a sorok között. Fáradtam, és a lábam is egyre jobban fájt. Eszembe jutott a három évvel ezelőtti Karácsony, amikor huszonharmadikán délután, egy boltból kilépve adta fel protézisre váró térdem, s én a bejárattól két méterre vártam, hogy férjem a zárás előtt fél órával vásárolt járókeretet letegye elém. Elnevettem magam, mert a fájdalmon túl, amit a másik térdem okozott, az jutott eszembe, hogy ha újra a keretre szorulnék a távozáshoz, micsoda galibát okoznék. Gondolataimat megosztottam a férjemmel, s miután együtt nevettünk, megnyugtatott, hogy abban az esetben inkább szerezne egy áruszállító kocsit, és kitolna az üzletből. Miután erősen vizuális vagyok, ez némileg felvidította, a várakozás perceit. Keresztül-kasul járva az üzletet, miután beálltunk az egyik pénztárhoz haladó sorba, sajnálattal láttam, mennyi kisgyermek van a várakozók között. Volt, amelyik az ujját szopva csendben nézelődött, egy másik valamiért sírt, a szülei próbálták vigasztalni. Órám nem lévén, a telefonomra pillantottam. Fél tizenkettő volt. A kicsiknek ebédidő lassan, utána alvás járt volna. De nincs mindenhol a közelben nagyszülő, aki besegíthetne ilyenkor. Míg várakoztunk, egy-egy apróság még eszembe jutott, párom beszerző körútra ment. Pár perc múlva mögöttem hallottam a „cs” betűt felhangozni, ez a „csillag” megszólítás rövidítése, ami bárhol, bármilyen zajban hallható, így a családunk „hívójele” lett. Hátra néztem, valamit mutatott. Nem láttam, mi az, de úgy gondoltam, ha ő szükségesnek tartja, én rábólintok. Míg így tettem, megláttam, hogy közvetlen mögöttünk egy fiatal pár várakozik, a férfi vállára borulva egy kisfiú aludt, egy-másfél éves forma. Az előttünk állók is láthatták, és arra gondoltam, talán valakinek eszébe jut, hogy előre engedje őket. A férjem visszajött, és lassan már csak egy család volt előttünk a pénztárnál. Hátra fordultam.
- Többet nem tudok segíteni sajnos, de jöjjenek elénk! – mondtam, s félreálltam a kocsival, hogy helyet tudjunk cserélni.
Az asszony, és a férje hálásan mosolygott rám, és megköszönte.
- Igazán nincs mit. – mondtam, s beálltam mögéjük.
Ahogy elhaladtak, mi is felpakoltuk a termékeket, s megkértük a pénztárosnőt, hogy csak szatyrokat adjon, mert mi pakolni szoktunk. Így hamar végeztünk, s miután kölcsönösen boldog Karácsonyt kívántunk, igyekeztünk mielőbb elérni a kijáratot. Már részben elrendezkedtünk a csomagtartóban, mikor a fiatal pár tolta felénk a bevásárló kocsit. A kicsi, még mindig aludt az apja vállán. Kiderült, hogy két autóval feljebb parkoltak nálunk. Barátságosan mosolyogtak, még egyszer megköszönték, hogy elénk engedtük őket, mire én azt válaszoltam, hogy „nekünk ez még természetes.” Majd kellemes ünnepeket kívánva egymásnak elköszöntünk. Még hallottam, miközben beültem az autóba, ahogy a férj sóhajtva megjegyezte a feleségének: „hát igen. Vannak, akiknek ez még természetes.” Ezen elgondolkodtam. Annak idején, amikor nekünk voltak kicsik a gyerekeink, valóban természetes emberi viselkedés volt, hogy orvosi rendelőben, üzletben mindenhol előre engedték a kisgyermekes szülőket. Az is, hogy a buszon átadták helyüket, a várandós kismamáknak. Erről eszembe jutott, egy nemrég történt eset. Éppen orvosi rendelőben várakoztam, s jóval utánam egy fiatal anyuka jött a kisfiával. Sokan köhögtek, tüsszögtek. Az enyhe idő kitermelte a betegséget. Mikor sorra kerültem, szóltam az anyukának, hogy menjen be a kicsivel. Legnagyobb meglepetésemre éppen egy korosztályomba tartozó hölgy jegyezte meg, hogy mindenki beteg, és a sorára vár. Valami hasonlót mondott. Erre én felé fordulva megkérdeztem, hogy ha az ő unokájáról lenne szó, akkor is így reagálná le a dolgot? Fülig vörösödött. Mi változott? A gyerekek másolják, a felnőttek viselkedését. Mire tanítjuk őket? A médiákban naponta beszélnek az emberek eltávolodásáról egymástól, a közömbösségről. Nem lehetne újra kezdeni az alapoknál? Az úton hazafelé arra gondoltam, hogy a távolabbi nagyvárosban, ahol a lányunk a férjével, és három kicsi unokánkkal él, vajon van-e aki előre engedje őket a sorban?
- Többet nem tudok segíteni sajnos, de jöjjenek elénk! – mondtam, s félreálltam a kocsival, hogy helyet tudjunk cserélni.
Az asszony, és a férje hálásan mosolygott rám, és megköszönte.
- Igazán nincs mit. – mondtam, s beálltam mögéjük.
Ahogy elhaladtak, mi is felpakoltuk a termékeket, s megkértük a pénztárosnőt, hogy csak szatyrokat adjon, mert mi pakolni szoktunk. Így hamar végeztünk, s miután kölcsönösen boldog Karácsonyt kívántunk, igyekeztünk mielőbb elérni a kijáratot. Már részben elrendezkedtünk a csomagtartóban, mikor a fiatal pár tolta felénk a bevásárló kocsit. A kicsi, még mindig aludt az apja vállán. Kiderült, hogy két autóval feljebb parkoltak nálunk. Barátságosan mosolyogtak, még egyszer megköszönték, hogy elénk engedtük őket, mire én azt válaszoltam, hogy „nekünk ez még természetes.” Majd kellemes ünnepeket kívánva egymásnak elköszöntünk. Még hallottam, miközben beültem az autóba, ahogy a férj sóhajtva megjegyezte a feleségének: „hát igen. Vannak, akiknek ez még természetes.” Ezen elgondolkodtam. Annak idején, amikor nekünk voltak kicsik a gyerekeink, valóban természetes emberi viselkedés volt, hogy orvosi rendelőben, üzletben mindenhol előre engedték a kisgyermekes szülőket. Az is, hogy a buszon átadták helyüket, a várandós kismamáknak. Erről eszembe jutott, egy nemrég történt eset. Éppen orvosi rendelőben várakoztam, s jóval utánam egy fiatal anyuka jött a kisfiával. Sokan köhögtek, tüsszögtek. Az enyhe idő kitermelte a betegséget. Mikor sorra kerültem, szóltam az anyukának, hogy menjen be a kicsivel. Legnagyobb meglepetésemre éppen egy korosztályomba tartozó hölgy jegyezte meg, hogy mindenki beteg, és a sorára vár. Valami hasonlót mondott. Erre én felé fordulva megkérdeztem, hogy ha az ő unokájáról lenne szó, akkor is így reagálná le a dolgot? Fülig vörösödött. Mi változott? A gyerekek másolják, a felnőttek viselkedését. Mire tanítjuk őket? A médiákban naponta beszélnek az emberek eltávolodásáról egymástól, a közömbösségről. Nem lehetne újra kezdeni az alapoknál? Az úton hazafelé arra gondoltam, hogy a távolabbi nagyvárosban, ahol a lányunk a férjével, és három kicsi unokánkkal él, vajon van-e aki előre engedje őket a sorban?
0 Megjegyzések