Nagy Ferenc István: Erdélyhez

Sajgó szívünknek te drága pitvara,
Magyar gyökereknek megbúvó ága,
vérünkből nemesülsz, mint patakcsobogás,
lelkünk által kötődsz, mint fenyves susogás.

Ó te meggyötört véráztatott föld,
te sajgó balladák ős hazája,
megkövet a sors, s oszt igazságot,
s az Úr által kapsz bűnbocsánatot.

S végre újra szabad lehetsz,
szeretetben, s békében élhetsz,
nem lesz határ nem lesz béklyó,
s nem lesz több bosszúálló.

S újra kivirulhatsz, mint a virág,
érezheted a föld leheletének illatát,
mesél majd az erdő, a szűzies csend,
büszke sasok szállnak a hegyek felett.

Szabadság mámorától dalra fakadva,
felcsendül ajkakon egy új szimfónia,
új elmékben születik az igaz törvény,
s az Úr mutatja, merre visz az ösvény.

Tarka hegyeiden pompáznak a havasok,
tested ereiben összefutnak a patakok,
lágy csobogásának édes muzsikája,
paradicsomi mámort varázsol e tájra.

Erdély te tavasznak hajnala,
Magyarnak büszke bástyája,
ápold, s óvd őseid kincseit,
s meglásd: az Úr megsegít.