Móritz Mátyás: Az átok és a halál

Borzalmas vára akár a ketrec,
Romjai közt fütyül a deres tél;
Amerre csak félve meredhetsz,
Mert Te is a rabságába estél.

Szörnyű Úr Ő, nincs nála erősebb,
Titka iránt nem lehetsz közömbös;
Oltalma nincsen, -szíve merő seb,
Királyi ruhája vörös köntös.
Ezer éve keresi nyugalma írját,
Rémítő kínja pokoli rendjel;

Dideregve lakja néma sírját,
Rémregény-hős Ő, keserű keggyel.
Az arca régen volt hogy megolvadt,
Kívánja a poklot, akár a mennyet;
Unja bámulni a teli holdat,
Lidércként a falak közt hol senyved.
Arcát rég fordította a nap piros tüzére,

Gondja zajlik akár a dagadt ár;
Rémíti a fokhagymák füzére,
Ón tükrökkel szemben dühe barbár.
Farkasként ordít, -szíve deres rég,

Vágya cifra és szedett-vedett lom;
Átkának kulcsát sokszor keresték,
Lelke hideg, -kongó mint a templom.
Olcsó filmek száza vele heccel,
Gond akad közülük nem kevéssel;
Alakját csúfolják végtelenszer,
Tarkón lövéssel, -szemmelveréssel.
Olykor kéznél akad egy-egy fejsze,
Talán hogy ne tudjon hőbörögni;
Temetni nem unják ezredszer se,

Rút Júdásként fa ágára kötni.
Életét mind félremagyarázza,
Minduntalan rejtve marad a lényeg;
Titok: a nézőt a láz miért rázza
Ennyire, mikor mi vagyunk a lehetetlen lények.
Tiporni a másikat legfőbb vágyunk,
Távolban a parttalan sötétség;
El úgy ringat a halálos ágyunk:
Itt egyre megy már a hit és a kétség.