A magány árnyéka vetül a lenti világra,
az éltető fák lombjára,
ablakom horizontjára.
Egy kőtömegbe zárva
reménytelen jajkiáltás száguld a Semmiségbe.
Kihalt minden ...
Nincs többé virágének,bódító illatfelhő,tündéri érintetlen Kék Szemek....
Én már csak reménykedek!
Dermesztő,rémekkel teli utolsó téli éjszakák fenyegetik az Újjászületést...
a mi éltető,s élénk Tavaszunkat,a virágos hajú Hölgyet.
Lelkem harcba száll ellenük
s a forró Szerelem lángoló csóvái megperzselik az erőtlen árnyakat,
kik pehely testekként a mélybe zuhannak,
és a dühtől megpuffadnak.
Hallom a távoli zongoraszót,nagy útnak indulok feléje.
Csalogatnak a dallamok Kedvesem ablaka alá...
Látom őt,
Arany ujjacskái a Boldogságot játsszák.
Szememből jeges könnygyöngyök esnek a magányba.
Még nem vett észre.
Nem láthat...
Tisztelt írók és költők. Nektek is lehetőségetek van arra, hogy portálunkon megjelenjetek a menüben található Tartalom beküldése linkre kattintva.
0 Megjegyzések