Demeter Viktor: Az élet adó

Furcsa idő volt. A madarak hallgattak ezen a nyári estén. Kutyák sem ugattak egymásnak a kapukban állva, pedig máskor tőlük vízhangzott az egész környék. Némák voltak az utcák, csak a sétáló emberek törték meg olykor a csendet, ahogyan elhaladva egy-egy halk szót váltottak egymással.
Igen különös volt ez a nyugalom, ami megszállta a falucskát. Soha nem volt még hasonlóban része Sándornak sem, aki elvegyülve az emberek között, cikket akart írni a falucskáról. Itt élt már ötven éve és mostanra úgy érezte, ezt a vidéket, az itt élő embereket be kell mutatni a világnak, vagy legalábbis az országnak, hogy tudják milyen is itt az élet.
Nem akart úgy írni, hogy szobájában üldögél. Sokkal jobban szerette a teljesen valós tényeken alapuló történeteket, riportokat, írásokat, mint azokat, amiket az emlékezet szül. Tudta, emlékei megcsalhatják és el is téveszthet egy-egy fontos tényt, ami viszont rossz benyomást alakíthat ki az olvasókban, azokban, akik nem tudhatják az igazságot. Pedig nincs is igazság - gondolta magában -, és csöndesen elővett egy cigarettát. Nem volt pénze jó dohányra, így hát be kellett érnie a legolcsóbbal, amit a piacon kapni lehetett. Be is érte. Soha nem elégedetlenkedett. Tűrt, ahogy egy öregedő, magányos ember csak tűrhet. Nem panaszkodott soha senkinek. Nem volt a kenyere az önsajnálat sem, ámbár másokat piszkosul tudott szánni.
Felesége harminckét évesen halt meg, halála előtt szenvedve. Egy téli napon megbetegedett, szörnyen köhögött és belázasodott. Sándor mellette volt mindaddig, amíg el nem vitték, hogy a végtisztességet megadják az asszonynak. Szerette Margitot. Ő volt életének egyetlen értelme, egyetlen pontja, akire igazán szeretettel tudott gondolni. Mindig azt hitte, hogy Ő hal meg előbb, hogy Ő fog valami balesetet szenvedni vagy nyavaját összeszedni.
Tudta, hogy ha elveszíti feleségét, nem lesz többet nővel. Teljesen igaza lett. Rá sem tudott nézni a nőkre, de még a fiatal lányokra sem. Egyedül a kislányokat szerette, velük órákig is képes volt játszadozni. Mindig arról álmodott, hogy egy szép napon Margit szüljön neki egy kislányt. Egy kicsike, szőke hajú kislányt. Olyan hajút szeretett volna, amilyen Margité volt. Neki ugyanis gyönyörű haja volt. Imádta a haját. Mindenét imádta. Ő volt az egyetlen, aki imádni való volt számára.
Egy pillanatra gondolataiba méllyedt, elképzelte ahogyan Margittal sétálna most és elszorult a szíve. A cigaretta kiesett a kezéből, mire nagyot káronkodott. Mindig is káronkodott. Mindig is hangos ember volt, s ezt most sem tudta másképp tenni. Az emberek összenéztek, néhányan felé is fordultak.
Nem érdekelte igazán. Nem foglalkozott velük, mint tették az olyan emberek általában, akik közönbösek voltak a világgal szemben, akiktől Isten és a sors mindent elvettek. A gyerekek szerették egyedül, ők voltak a társasága, ők értették meg, láttak benne valamit, amit mások nem.
A szülők is féltek olykor gyermekeiket rá bízni, de amikor látták, hogy mennyire szereti őket és Ők mennyire ragaszkodnak hozzá, hagyták hagy barátkozzanak a bácsival. Ámbár mindig elmondták nekik, hogy vigyázzanak, mert különös ez a férfi. Amikor egészen kicsik voltak a kis lurkók, a falu rémével ijesztgették őket, aki nem volt más, mint Sándor. Persze néven soha nem nevezték, mert több Sándor is volt a faluban, meg hát nemis akarták, hogy kitudódjon a dolog.
Az emberek lassanként elfordultak tőle, mindenki tovább folytatta sétáját úgy, mintha mi sem történt volna. Pedig mindenkit zavart közelsége. Mindenki elítélte őt, pedig azt sem tudták igazán, hogy mért. A légynek sem tudott ártani és ezt ha nemis tudták, láthatták és sejthették a falubeliek.
Fölvette a cigarettát - ami meg maradt belőle -, aztán összetörte és elővett egy új szálat. A széttört mocskos cigarettát mellénye zsebébe gyűrte, ami amúgy is piszkos volt már.
Nem zavarta a mocsok. Úgy érezte, hogy Ő maga is mocskos, hogy így illik viselnie a ruhákat, élnie az életét. Talán legbelül magát hibáztatta Margit haláláért. Tudta azt, hogy Ő is meghalhatott volna és akkor legalább Margit élne. És ilyenkor nem jutott eszébe, hogy Margit is ugyanolyan nyomorúságosan élhetne, mint Ő, mert egyszerűen csak azt látta, hogy az élet mégis csak élet, és létezni jó. Azt már nem tudta volna megmondani, hogy mért jó élni, de jó. Csak neki nem jó egészen...
Arra gondolt, szívesen meghalna. Semmi értelme annak, hogy foglalja a falu növekedő népessége ellenére a helyet, hogy leteszi valahová a lábát és ezzel is kevesebb teret ad a fiataloknak. Tudta azt, hogy Ő már a múlt része. Ő harcolt az I. világháborúban, de a mostani háborúba nem hívták be. Nem mehetett. Meg talán nemis vágyott rá. Tudta, hogy ott békében halhatna meg, sőt még ki is tüntetnék, de abban is biztos volt, hogy gyávaság a halálba menni. Ráadásul nem érdekelte a háború. Nem tartotta helyesnek, nem érezte szükségesnek és már úgyis elmúltnak tartotta mindazt, amit az I. világháború maga után hagyott. "Trianon mamár emlék." - mondogatta mindig -, amiért barátai lassanként el is fordultak tőle. Nem tartották igazi hazafinak.
Nem értették - hiszen nemis érthették -, hogy ha az ember egyetlen kincsét veszíti el, semmilyen gyémánt nem lehet neki kedves többé. Nem értették és Sándor nemis akarta, hogy megértsék. Ő csak nyugalmat akart. És azt megkapta.
Végre megggyújtotta a szájában lógó cigarettát, aztán tovább sétált. Hírtelen egy kislány, Ancsa futott felé és hangosan kacagott. Nézte a férfit, olyan csodálattal és szeretettel, amiből a szemlélő azt hitte volna, hogy édesapjához rohan a kislány.
Sándor azonban tudta, hogy nem lehet az apja ennek a gyermeknek. Más az apja. Az igazi anya, akit Ő el tudott képzelni anyának, már halott és nem messze nyugszik, alussza örök álmát. Pedig pontosan ilyen kislányról álmodott. Annyira gyönyörű volt a haja és az arcocskája! Annyira tele volt energiával! És ami a legfontosabb, tudott szeretni. A szeretet volt az élete ennek a kislánynak, és ez rá volt írva az arcára.
Sándor is mosolygott, és kitárta karját. Kitárta, mintha a saját kislánykája lenne. Ilyenkor mindig elképzelte, hogy milyen lenne a saját kis vérét szorítania magához és haza futni vele anyukához, aki finom vacsorával várná őket. De nem... Ez már soha sem lesz így... - gondolta -.
Egyszerre csak, még mielőtt odaért volna ölelő karjába a kislány, egy süvítő hangot hallott. Ösztönösen cselekedett. Elkapta a kislányt és testével védte. Amitől védte, az pedig egy kézigránát volt.
Évekkel később Anna, a dolgozó nő, megborzongva emlékezett vissza élete ezen perceire. Elmondta, hogy mindent vér borított és Ő feküdt a vér és a hús kellős közepén. És nem tudott mit tenni, csak sírt. Sírni volt ereje. És már nem segíthetett sándoron, aki megvédte őt. Aki szerette, aki őt tudta már csak igazán szeretni.
A faluban megemlékeznek azóta is a szerencsétlenül járt férfiról, aki egy ártatlan gyermeket mentett meg és már tudták, hogy ezzel sokkal többet és nagyobbat tett, mint bárki, aki meghalt a fronton, aki az ellenség gyilkolása közben vesztette életét. És azért ér Sándor tette többet, mert ő életet adott, életet mentett, teremtett, míg azok sokan csak öltek. Életet adott, generációkat teremtett. És Anna azóta is várja, hogy egy nap újra lássa fent, a Mennyek országában az Ő második, igazi szülőjét.