Angyal Teréz: Szerelmes levél egy halálra ítélttől

„Kedvesem!
Én szívem Lucája. Mikor te ezt az irományt a kezedben foghatod, én már valahol másutt leszek. Ne hidd, hogy önszántamból, hiszen soha sem hagynálak el ha rajtam múlna. A király kutyájának beteges elméje játszadozik az én jövőmmel. Az-az álnok kígyó! Jaj, drága Lucám, azt azért tudnod kell, hogy én ártatlan vagyok. Teljesen! A lábam ujjának hegyétől a fejem legfelső búbjáig. Hidd el, én soha nem vágytam a felséges úr pénzire. Vagyis, vágytam, de nem ily módon. Hiszen ismersz, tudod, én nem vagyok afféle ember. Édesem, ha tudnád most mit érzek. Szeretlek! Hiányzol! De remélem azért lemaradsz majd az én ”nagy napomról”, ahogy a mélytiszteletű főparancsnok úr mondta a tárgyaláson. Én kincsem, csillagom, világom. Úgy szeretlek, mint még soha senkit. Csak a te képed, mit fejemben őrzök, ad nekem reményt ebben a lehetetlen helyzetben. Én Lucám, egyetlen szerelmem! Csak ezt a cseppnyi cetlit adták ide nékem, csak erre írhatok. De nékem ez nem elég. Úgy szeretném leírni legszebb pillanatainkat, csak afféle emlékezésképpen. Kérlek, ha meghaltam, és eltemettek, ne öltözz feketébe. Az én tiszteletemre vedd fel még utoljára azt a vörös ruhát mit megismerkedésünkkor hordtál. A kutya megette! Jön az őr…hallom léptei koppanását. De még leírom, csak azért is leírom!
Luca, szeretem minden porcikád. Parány tested minden sejtjét. A pisze nózid, hamvas bőröd, rózsa orcád, selyem hajad, ravasz tekinteted mi a tenger színeivel vetekszik, apró, folyton hárfázó ujjacskáid, a két völgyecskét ajkaid szélén, óriási szíved, és hangod, mitől még a holtaknak is perdülni támad kedvük. Így látlak tégedet, remélem te is hasonlóképp engemet. Így látlak, s így szeretlek, én kis madárkám. Se jobban, se kevésbé. Az őr már csúnyán méreget. Mennem kell kedves kis galambom. Légy hát szabad, légy boldog, s vidám. Feledd azt ki voltam, feledj el egészen, vágyj új férfi után, és légy újra szerelmes. Most ké….”
Szegény ember hiába körmölt ily gyorsan. Az őr elvitte, s levelét a tűzbe dobták. A kötél feszül, a rab izmai elernyednek. A befejezetlen búcsú így már csak a holt lelkével száll tova, s Luca nyugalma mit szerelmétől kapott volna, sosem következhetett be.