André Ferenc: Egy dalról, akit megtört az élet

Szerény arcát ezerszer rútították sebek,
Zarándokolt, s bár támadták hátba vérebek,
Akkor sem hátrált meg az élettől,
Bár milliónyi álma már összedőlt,
Óitok szavára hallgatva tűrte a szürke életet.

Hulltak könnyei, de sohasem látta senki.
Amikor a csend magával hívta feledni,
Nem könyörgött, hogy maradhasson még,
Neki, bár kevés volt, úgy érezte, elég,
Amit kapott az élettől - itt az idő tovább menni.

Halk dallam volt, szelíden csengett a fülnek,
Por szem volt, a hatalmas szikla mellett,
Hogyha aludt, nem nézte ahogyan
Elúsznak álmai, tovatűnnek feje felett...

Szél sodorta. Elveszett saját árnyékában.
Dallam volt, mégsem lehetett átírni őt,
Hinni akart, nevetni, nem aláhullani,
De csak a csend borít rá örök szemfedőt...